Ha most azt várja tisztelt pekándió iránt érdeklődő Kollégám, hogy ebből a fejezetből megtanul pekándiót termeszteni, nagyot téved. A pekándió-termesztésről ezernyi amerikai szakkönyv szól, kezdve H. Harold Hume 1906-os tankönyvétől (The Pecan and its Culture), ami ma már elektronikus formában is hozzáférhető. Éntőlem csak néhány megjegyzést várhat ebben a témakörben. Biztató szavakat, hogy vágjon bele nyugodtan.

A pekándió termesztése Amerikában a vándorló, nomád életet folytató őslakos indiánokig nyúlik vissza. Ma már jól ismert, hogy mielőtt a pekándiót termesztésbe vonták volna, éves vándorlásaik során táborhelyeiket a jelenlegi Texas és Mexikó területén ott választották meg, ahol természetes pekándió-ligetek voltak. Egyes indián törzsek legfontosabb őszi élelme volt a pekándió.

Első, termesztett ültetvényeit Észak-Mexikóban az 1700-as években hozták létre a spanyol gyarmatosok és a ferences szerzetesek. Az Egyesült Államok területén Long Islanden 1772-ben jelent meg az első ültetvény, amit gyors ütemben másoltak kisebb birtokokon, házikertekben is. Texasban jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a hagyományos gyapottermesztés. Az amerikai termesztés növekedésének újabb hulláma 1880-tól, majd 1920-tól kezdődött, ez utóbbi a mai napig is tart.

A pekándió-kereskedelem 1820-ban kezdődött, amikor az észak-mexikói pekántermést Spanyolországba kezdték exportálni, a Mexikói-öböl menti francia telepesek pedig a Karibi szigetekre.

A pekándió a jégkorszakok előtt Európában is otthonos volt. A hazaival azonos éghajlat alatt is termesztik Amerikában, termesztésével mi is nyugodtan megpróbálkozhatunk.

A pekándió-fát gyakorlatilag ugyanúgy kell felnevelni és gondozni, mint a többi diófélét. Ha már van diótermesztési tapasztalatunk, nyugodtan próbálkozhatunk termesztésével. Szakirodalom Európában nincs. A mi körülményeink között a gyakorlatban alakul ki minden. A közönséges dió termesztéséről viszonylag részletesen írtam. És valamit a feketedióéról is. Ennek a két diófajnak a termesztési eljárásai a pekándióra is alkalmazhatók.

A pekándió a mi diónk rokona. Azonosak a tulajdonságai, viselkedésmódja egyezik a mi diónkkal. A termesztés problémái és szépségei is azonosak.

Ültetése, ültetés utáni metszése szó szerint azonos a mi diónkkal. A tőtávolság nagyobb, legalább 10, de inkább 15 m legyen.

Fiatalkori metszése során a kívánt, szép faalak kialakítása a cél, termőkorban pedig a ritkítás, a rossz helyzetű és az elhalt ágak kiszedése. Központi vezért nem szoktak a pekándió-fán hagyni. A közönséges dióval szemben a gyakoribb hegyesszögű, V-elágazás okoz gondot, amiket le kell metszeni. Az elágazások 45°-nál nagyobbak legyenek.

Mindenek előtt - a mi diónkhoz, a Juglans regiához hasonlóan - a pekándió-termesztés során is az ismert fajták használatának jelentőségére kívánom felhívni tisztelt leendő pekándiótermesztő Kollégám figyelmét. A következő, török képen is ezt oktatják. Balra a magonc pekánfa termése, jobbra pedig egy ismert fajtáé.

Kérem, figyelje meg a következő amerikai grafikont, ami a pekándió össztermésének alakulását mutatja. Mindegy is, hogy az össztermés Amerikára vonatkozik-e vagy az egész világra, a tendencia a lényeg.

A fölső ugráló vonal az ismert fajtákból álló ültetvényekre vonatkozik, az alsó, szaggatott ugráló vonal pedig a magról kelt (magonc) pekándiókra. Mindkét vonalon belül a trendet jelölő vonalak a tárgyévet megelőző 10 év átlagát jelentik, amiben az alternatív terméshozás és az egyes évek időjárásának szerepe került kiszűrésre.

Szembeötlő, hogy fejlődést csak a fajtadióktól lehet várni, a pekándiók esetében is.

Ha pedig nem szűrjük ki az évek közti alternálást, akkor a pekándió-termesztés legnagyobb nehézségét látjuk. Azt, hogy a jól termő évek után következő évben alig van termés. Márpedig a diókereskedők, a piac állandó, megbízható szállítást várnak el egy termesztőtől, mert a fogyasztónak nehéz megmagyarázni, hogy az egyik évben van áru, a másikban nincs.

A fogyasztó már csak ilyen, nem ismeri a termesztés körülményeit, és nem ismeri el nehézségeit. Amerikában is ilyen a fogyasztó, nemcsak itthon. Arra kell tehát törekednünk a grafikon ismeretében, hogy inkább mérsékelten, de megbízhatóbban termő fajtákkal kezdjünk foglalkozni.

A pekándiónak a gyors, egészséges növekedéshez fontos a nitrogénműtrágya, mert a talaj természetes nitrogéntartalma kevés számára. De csak kis adagok kellenek az első években, és csak júniusig bezárólag, mert a nyár második felében adott nitrogén a hajtások beérését hátráltatja, és növeli a fagyveszélyt. Ammónium-nitrát vagy ammónium-szulfát kell.

A fiatal csemete tövétől távol szórjunk egy keveset a talajra, amit aztán kapáljunk be. Még hatásosabb, ha műtrágyázás után öntözünk is. Egyébként teljesen felesleges tányérozni a pekáncsemete környékét, nem kell mélyedést készíteni.

A termőkorú pekánfa nitrogénműtrágya-igényét úgy határozhatjuk meg, hogy a törzsátmérő minden centiméterére 20 dkg műtrágyát számítunk, és a törzs 1-1,5 m-es körzetét kihagyva a lombkorona alá és azon kívülre szórjuk szét. Korán, közvetlenül a kihajtás előtt. Ha a fa virágzás után jól berakódott terméssel, ugyanezt a műtrágyamennyiséget adjuk ki még egyszer, május végén vagy június elején. És mindkétszer nagyon ajánlatos beöntözni.

A mi diófánk igényén túlmenően a pekándió a cinket is nagyon igényli. Azt viszont csak permettrágyaként tudjuk kiadni. Áprilistól augusztusig kéthetenként ajánlott egy cinktartalmú levéltrágyázás. Az első hét évben.

Öntözni még ajánlatosabb a pekánfát, mint a közönséges diót. Nagyon vízigényes, hetente 50 mm-t igényel. Kéthetenkénti öntözés ajánlott, amit csak augusztusban gyérítsünk, de akkor se hagyjunk fel vele teljesen. És ne feledkezzünk meg a pekándió kiterjedt gyökérzónájáról, ami a törzstől mért távolságban kétszer akkora, mint a lombkorona széle!

A gyomirtásban legyünk ugyanolyan gondosak, mint a saját, közönséges diófánk körüli gyomtalanításkor.

Hogy miért lenne érdemes megpróbálkoznunk a pekándió termesztésével? - ezt a kérdést akár tisztelt diótermesztő Kollégám is feltehette volna, hiszen mindkettőnknek megvan a sikerélményünk a mi közönséges diónk termesztésében is, egyéb sikerélményre már nincs szükségünk.

Feltehette volna, de én tettem fel, és mivel én propagálom a pekándiót, nekem illik rá válaszolnom is. A következő kép ad rá magyarázatot. Egyidős diófákat látunk rajta. Jobbra a közönséges diót, balra a pekándiót. Kétszer akkora. A magassága is, a termőfelülete is.

Igaz, a kép nem nálunk, hanem Törökországban készült. A törökök megpróbálják. Mi miért nem?

Valószínű, azért, mert sem a várható terméshozamot nem ismerjük, sem a lehetséges eladási árat.

Magyarországon eddig valóban nem próbálta ki senki, mennyit tud teremni egy hektár pekándiós. Amerikában megadja az 1 tonnát egy hektárra, a jól gondozott, jól termő ültetvény. Öt-nyolc éves korában kezd teremni.

Az ár pedig jóval magasabb Európában, mint a közönséges dióé, és jóval magasabb, mint Amerikában, ahol terem. Mennyibe kerül egy kiló héjas pekándió? 12-13 euróba Németországban, a - jaj, most majdnem leírtam, melyik - üzletláncban. És még avas is! Ugyanott a legszebb, osztályozott magyar héjas dió 3-4 euróért kapható.

Persze, azt ajánlom, kezdetben ne vigyük túlzásba a pekántelepítést. Ne ültessünk többet, mint amennyit jól tudunk gondozni, beleértve a rendszeres öntözést is. Az amerikai pekánkertekkel is sokszor ez a gond, a meggondolatlan nagyratörés, ami a dióskert elhanyagolásához vezet, vagyis az eredménytelenséghez.

Először kicsiben próbáljuk ki, van-e elég időnk, munkaerőnk, öntözővizünk, és ami szintén nem mindegy, pénzünk a pekándiós felneveléséhez.

Mert egy pekándió-csemete - hazai csemetenevelés híján - 35-40 euróért szerezhető be, ami a négyszerese a közönséges dióoltvány árának. Pedig a pekándió-csíráztatás nem nagy ügy.

Gyökere sokkal gyorsabban nő, mint felfele.

Ezért kelés után rögtön magas termesztőedénybe kell ültetni.

Vagy ki a szabadba, ha nem akarjuk oltani.

Oltócsapok, vesszők Amerikából rendelhetők.

A pekándió-fajtákat két nagyobb ökotípusra szokták osztani. Az északi típusok a virágzástól 160-180 nap alatt hoznak termést, a déliek kb. 210 nap alatt. Délen 285 olyan napot igényel a pekándió a vegetációs időben, amikor az éjszakák se hidegek.

Egy északi ültetvény:

Amerikában nagy ünnep a Hálaadás ünnepe, amin jellemzően pekándiót is szoktak fogyasztani. Régi próbálkozása a pekándió-termelőknek, hogy a hálaadási ünnepre biztosan, nagy mennyiséget tudjanak előállítani, hogy északi típusú fajtákat déli termőhelyen termeljenek, mert a rövid tenyészidőszakot délen is megtartják. A gond csak az, hogy az északi típusok kevés és kisméretű diót teremnek.

Az első, név szerint ismert pekándió-nemesítő egy Antoine nevű rabszolgahajcsár volt, Louisianában. Első, nevesített fajtáját, a Centennialt 1846-ban szelektálta, aminek 1865-ben már 126 példánya volt. Az első kertészeti ültetvényeket ebből a fajtából telepítették. Az 1800-as évek végén már rendelkezésre állt a Moneymaker, a Frotscher és a máig népszerű Stuart. 1900 után felgyorsult a nemesítés, keresztezéssel hozták létre az Admirable, a Favorite, a Forkert és a most is elterjedt Desirable fajtákat. Így kezdődött. Néhány régi pekánfajta:

Ma már a pekándiónak mintegy 1000 fajtáját tartják számon, ami gyakorlatilag megismerhetetlenül sok változatot jelent. Nagyot tévedtem, amikor a dióskönyv korábbi változataiban elkezdtem részletesen ismertetni őket. Ebbe a próbálkozásba belebuktam.

Mit tegyen mégis, aki kíváncsi a pekándió fajtáira? Nem tudok okosabbat, keresse fel a http://aggie-horticulture.tamu.edu/carya/pecans/pecalph.htm egyetemi weblapot. Ott leírások olvashatók, képek nézhetők, ezek a fajták klasszikusnak tekinthetők. Tudom, hogy a weblapok nem örökéletűek, tulajdonosaik egy pillanat alatt eltüntethetik, de nincs más, annyi fajtája van a pekándiónak, hogy csak egy elektronikus könyvtárban férnek el. Elkezdtem fényképezgetni ezeket a klasszikus fajtákat, de nem sokra mentem.

Pekántermés Kanza fajtából:

Itt pedig néhány, más helyről származó információ. Pawnee és Lakota:

Tehát, mint mondtam, a pekándió-fajtákat két csoportra, északi és déli típusokra osztják, ami a gyakorlatban négy csoportot jelent: déli termőhelyre valókat, a déli és északi termőhely közöttieket, északiakat és szuper-északiakat.

Pekándió változatok:

A termés közel 90 %-át 33 fajta adja, ezen belül négy, a Desirable, a Stuart, a Western és a Wichita emelkedik ki, amelyek az összes termésnek mintegy a felét teszik ki. Jelenleg, mert a fajtaváltás folyamatos. Ezt a négy fajtát mégis tárgyalom, az említett adatbázis alapján.

• Desirable. Keresztezéssel állították elő 1903-ban, szülei a Russel és a Success. Jó vízellátást igényel. Fája erős növekedésű. Ágrendszerének hibája, hogy sok a hegyesszögű elágazás, figyelmes metszést igényel. Hímelőző virágzású. Hat éves korában már terem, de csak 8-10 éves korában várható számottevő termés. Termésmennyisége mérsékelt, de kiegyenlített. Diótermése kedvező méretű, nagy, 95 db ad ki 1 kg-ot. Diója lapított, vékony héjú. A dióbél aránya 50-55 %. Igen jó minőségűnek értékelik dióját, bár ízre nem kiemelkedő. A betegségekre nem fogékony. Október végén érik. Termése:
  
• Stuart. 1886-ban válogatták ki, magoncok szelekciója során. A fajta jól alkalmazkodik a különféle talajtípusokhoz. Fája erős növekedésű. Közepesen terem. Késői, nőelőző virágzású. Érési ideje korai a pekándiók között. Közel elliptikus diója van, kerekded alappal, tompa csúccsal. Jellemzően sötéttel csíkozott. 1 kg-ban átlag 112-114 db diószem van, 47-49 % dióbél nyerhető ki belőle. Bele aranyszínűtől a világosbarnáig változik, laposabb-mélyebb barázda húzódik rajta. Betegségeknek jól ellenáll. Az Egyesült Államok leggyakrabban telepített pekándió-fajtája.
  
• Western. 1924-től tartják nyilván, magonc-szelekcióból származik. Különösebb gondozás nélkül is szép, erős fát nevel. Sajnos, betegségekre nagyon fogékony. 7-8 éves korában kezd teremni. Diója hosszúkás-elliptikus, hegyesszögű csúccsal. Aszimmetrikus. Keresztmetszete kör alakú. A dióhéj felülete durva. 125 db dió nyom 1 kg-ot, a bélkihozatal aránya 58-59 %. A dióbele aranyszínűtől a világosbarnáig változik. Mély barázdája diótöréskor sok törmeléket eredményez. Termése:
  
• Wichita. Keresztezett fajta, 1940-ből. Tetszetős megjelenésű fát nevel, de metszése figyelmet érdemel a sok V-elágazás miatt. Fája mérsékelt növekedésű, korán, 5-7 éves korában termőre fordul, jól terem, de nem minden évben. A téli fagyok károsíthatják. Virágzása nőelőző jellegű. Kerek keresztmetszetű, hosszúkás, hegyes diója van, kerekded alappal. Diója nagyobb méretű, 95 db tesz ki 1 kg-ot, 62 % bél arány mellett. Dióbele aranybarna, sekély barázdával, közepesen édes ízű. A Wichita más pekándiófajták általános alanya is egyben. Előnye még más pekándió-fajtákhoz viszonyítva, hogy lombozata ellenálló a korai lombhullást okozó betegségekkel szemben. Termése:
  

  Másik kép a Wichitáról:
  

A déli típusú pekánfajták közül ismeretes még a Curtis, McMillan, Mississippi 10, Moreland, O'Barr, Pyzner (Catwalk) is. Ezeket is szaporítják, jelenleg is.

A Podsednik vékony héjával és a dió méretével tűnik ki, kb. 45 db tesz ki 1 kg-ot, ami a mi diónknak is becsületére válna.

Három déli fajta: Podsednik, Forkert, Choctaw:

Újabb déli fajták: Mandan, Byrd.

Még két kép a Byrdről:

Witte és egyéb, ismeretlen fajták:

A texasi pekándió-fajták:

Az említett adatbázisban nem szereplők közül északiak:

• Hausmann. Indianaból származik, Jerry Hartmann szelektálta. Jó hidegtűrő, és eddig nem tapasztalták, hogy alternálva teremne. Diói nagyok, 65-85 db egyenlő 1 kg-mal.
• KS-112. (A betűjel Kansasra vagy Kentuckyra utal.) Jó télálló fajta. Koronaalakja szétterülő. Rendszeresen terem. Tavasszal kései pollenszórású. Diói közepes méretűek, október közepén érnek. A dió héja vékony, a dióbél jó minőségű.
• Yates 68. Indianai eredetű. Tíz évvel ez előtt még nem volt számjelzése. Diója közepes-nagy, 130-155 db/kg. Vékonyhéjú. A dióbél aránya közel 60 %, könnyen felesként nyerhető ki.
• Yates 127. Ugyancsak indianai, a Major fajta magonca. Jól terem. Diója közepesen nagy, 140-155 db/kg, igen vékony héjú. Ha a csúcsán ütik meg, az egész dióbél egyben is kinyerhető. A dióbél aránya 55-62 %, jó minőségű.
• Az újabb fajták pedig: Doc Smith, Gage, Glen Minor, Grotjan, Howell, Jay Ford, Lattus, Loyd, Princeton.

Hideg, északi termőhelyre ajánlják még a Campbell NC-14, Cornfield, Deerstand, Dejay, Diken, Fritz Flat, GI Long, Gibson, J-1, J-7, J-11, J-13, Jumbo, L-3, L-4, Lucas, Oaks, PK Jumbo, S-24, Snaps fajtákat. Néhány kép ezekről:

Ezek már az őszi fagyok előtt beérnek. Dióméretük közel 2,5-3 cm-es, ami azt jelzi, hogy a termés kineveléséhez az öntözés elengedhetetlen.

Közülük figyelemreméltó a Snaps, nemcsak legkorábbi érésideje, hanem papírhéja miatt is. Hátránya viszont a vastag burok, ami a szárítását késlelteti.

Magánszemélyek is foglalkoznak pekándió-fajták felkutatásával.

A legutóbb felsorolt pekánfajták közül a Cornfield, Deerstand, Snaps Early fajták John Gordon fajtái.

Észak-Dakotában Gary Stegmiller a saját fajtái közül a Stegmiller 3-at tekinti olyannak, ami az északi körülményekhez jól adaptálódott. Már 25 éves, elviselt már -42 C°-ot(!), és megelégszik 100-120 fagymentes nappal. Sajnos, ilyen éghajlaton diói nemcsak kicsik, de nem is egészen teltek.

Carl Weschcke, aki feketedióval és többféle hikorifajjal is foglalkozott, mindegyikben létrehozva a Weschcke nevű fajtákat, ilyen néven pekándió-fajtát is előállított. Tudomásom szerint kipróbálása megkezdődött Németországban.

William Reid kansasi pekánkutató és szakértő a saját kertjében a Greenriver fajta magoncaként fedezte fel a KSU-OF1 jellel jelölt fajtát, ami később az Oswego nevet kapta. Kétszer annyit terem, mint szülőanyja. Diója héjasan és bélként egyaránt megkülönböztethetetlen a Greenriverétől.

Új pekándiófajták felkutatása, a fajtanemesítés nagy erőkkel folyik napjainkban is. Az említett - és a sok nem említett - magánszemélyek mellett Texasban, Brownwoodban intézményi szinten foglalkoznak vele. Fajtakeresztezési munkájuk már most figyelemreméltó. A nemesítő munka céljai:

• nagyobb terméshozam,
• gyorsabb termőrefordulás,
• vékony dióhéj,
• jó törhetőség,
• korai érésidő,
• betegség-ellenállóság,
• kiváló íz.

A Brownwood-i pekánfajtákat elsősorban a nevükről lehet felismerni, hagyományos indián törzsek neveit kapják: Wichita, Cheyenne, Sioux, Choctaw, Shawnee, Apache, Comanche.

Európai körülmények között is van már tapasztalat a pekándió-fajták honosításáról.

Franciaországban a már említett Desirable fajtán kívül az Elisabeth és a Navaho fajtákat termesztik. Az előbbi kifejezetten melegigényes, termése megnyúlt, jó minőségű. A másik jól termő, nagy diójú, de fő erénye, hogy a Desirable jó porzófajtája. Fája kisebb, termése október közepén érik.

Spanyolországban pedig A Wichita és a Western mellett a Grabohls fajta fordul elő.

Nagybritanniában a következő pekándió-fajták termesztésével próbálkoznak. Tapasztalataik:

• Canton. Igen nagyméretű, vékony héjú diója van.
• Carlson 3. Kanadai eredetű, gyorsan termőre forduló fajta.
• Devore. Korán termőre fordul, megbízhatóan terem. Diója apró, (260 db/kg), de jóízű.
• Fisher. Nagy növekedésű, későn termőre forduló. Jó télálló. Késői pollenszórású. Megfelelően termékeny. Korai érésű. Diója közepes méretű, jól törhető, jóízű. (képe jobbra)
• Fritz. Diója korán érik, közepes méretű.
• Gibson. Hímelőző virágzású. Bőven, megbízhatóan terem. Diója jól törhető, közepes méretű, jóízű. A bél jól kitölti a héjat.
• Green Island. Iowai eredetű, a világ legészakibb pekándiója. A leginkább télálló, legnagyobb diójú fajta. Termékeny is, jóízű is.
• Lucas. Jó télálló, korán termőre forduló, nőelőző virágzású. Diói kicsik-közepesek (220-260 db/kg). Jól törhető. Bele a héjat jól kitölti, olajos, jóízű.
  
• Mullahy. Kanadában is kultivált iowai fajta. Valószínűleg más hikoridióval létrejött hibrid. Jó télálló, -35 C°-ot is elvisel, termékeny. Diója elég nagy, szinte teljesen feles bél nyerhető ki, a bél íze kiváló.
• Rock. Az amerikai Középnyugaton szelektált, nagyméretű diót termő fajta. Megbízhatóan, jó minőségben terem. Korai érésű.
• Voiles 2. Északi típus, jó télálló. Korai érésű, az évek többségében északon is beérleli termését.
• Witte. Északi vidékekre való, késői termőre fordulású. Hímelőző virágzású. Korai érésű. Diója meglehetősen nagy (130-150 db/kg). A dióbél aránya 44-50 %.

A pekándió előfordulási területének északi határán, Kanadában termelhető fajtái a Snaps Early (képe balra), Theresa Foster, Snag, Best's Early és a Carlson No 3 (jobbra). Ezek már augusztusban beérnek, ugyanakkor fájuk elviseli a kemény hideget.

Ezek a fajták annyira hidegtűrők, hogy Európában Skandináviában is (Svédország, Dánia) kipróbálásra ajánlják például a Snaps Early-t és a Carlson 3-asat. Dániában a Westergaard faiskola szaporítja is mindkettőt. De ha a téli hideget el is viselik, nem biztos, hogy terméshozáshoz is meglesz a hőmennyiségük.

Németországban Peter Rüth foglalkozik a pekándió népszerűsítésével, termeszthetőségének kutatásával, fajtakipróbálással és szaporítással. Az ő véleménye szerint Európa legészakibb vidékeinek pekánfajtája a Norton lehet, ami a fenti listákból hiányzik.

Peter Rüth két, nemes oltványa: Kanza és Waco

Északi vidékeken a déli pekándiók nem tudják terméseiket beérlelni. A bél sokszor nem tölti ki teljesen a héjat. És fordítva, déli vidéken az északi fajták nem bírják az állandó, éjjel-nappali meleget, és termésük ezért nem érik be.

Peter Rüth Ausztriában készült felvételeinek tanúsága szerint a melegebb éghajlathoz képest, a közép-európai rövid és hűvös nyár is elegendő a Witte pekándiófajtának ahhoz, hogy megéljen és beérjen:

Kiterjedt pekándió-termesztés folyik Kína hat tartományában is. A termesztett fajtákról azonban csak annyit tudok, hogy helyi fajták és amerikai déli típusok fordulnak elő.

A pekándió-fajták magyarországi termeszthetőségéről nincsenek kísérletek, a diótermesztéssel foglalkozó kutatóintézet se vizsgálta honosíthatóságukat. Tisztelt kísérletező kedvű Kollégám ezen a területen hírnevet szerezhet.

Magyarországon melyik lenne a leginkább alkalmas pekánfajta? Fogalmam sincs. Talán a Major, de annak diója nagyon elaprózódhat, és egyedül nem ültethető, párja kell legyen, a kölcsönös beporzás céljából, ami talán a Schley lehet?

Mivel a pekándió fák nem önbeporzók, és a vegetatív szaporítás miatt egy fajta összes fája genetikailag azonos fának tekinthető, a diótermő ültetvényekben gondoskodni kell pollenadó fák telepítéséről, amelyek pollenszórási ideje a termelt fajta nővirágainak nyílásával esik egybe. Ez elméletileg egyszerű, a gyakorlatban azonban ennél jóval bonyolultabb, mert a virágzás idejét időjárási (stb.) tényezők is befolyásolják. Ezért szándékosan lehagytam az alábbi, a hím- és nővirágzás idejét tartalmazó táblázatról a dátumokat. A fekete szín a pollenszórást, a piros a nővirág nyílását mutatja. Az amerikai fajták nálunk úgyis máshogy viselkednek, virágzásuk idejét illetően. De arra jó a táblázat, hogy a fajták nagyjából összehasonlíthatók. Persze, a táblázat helyességéről csak nagy általánosságban vagyok meggyőződve, mert egy másik, hasonló amerikai táblázat szerint például a Pawnee erősen nőelőző, szemben ezzel a táblázattal.

És arra is jó az összeállítás, hogy felhívja a figyelmet az idegenmegporzás fokozott jelentőségére a pekándió-termesztésben. Itt ez a kérdés még fontosabb, mint a közönséges diónál. A pekándiófák nagyobb része gyakorlatilag önmeddő. Sőt, az sem elég, hogy legyen az ültetvényünkben korai és késői pollenszórású porzófajta egyaránt. Mert gyakori hiba Amerikában is, hogy az elültetett porzófák nem a megfelelő időpontban bontják barkáikat. Korán, vagy későn.

Talán hasonlít éghajlatunk Kentucky-éra. Ott is északi típusú pekánfajták telepítését ajánlják, az alábbi táblázattal jellemezve a virágzás idejét, de csak nagy vonalakban vázolva a pollenszórást és a nővirágok fogadókészségét.

A kielégítő beporzás érdekében a pekándió-termelők pótbeporzást is szoktak végezni. Összegyűjtik, tárolják, majd megfelelő időben szélnek eresztik a megfelelő pollenmennyiséget. A tárolásnak mínusz fokokon, relatív nedves levegőn kell történni. (Mi mindent kell tudni és csinálni egy diótermelőnek!)

A pekándió nemesítése, új fajták előállítása során sokféle cél elérésére kell egyidőben törekedni. Ilyenek: a korábbi termőre fordulás, a nagyobb termésméret, béllel jól kitöltött magház, az alternatív termőévek kiegyenlítése, betegség-ellenállóság.

Konklúzióként megállapíthatjuk, hogy tökéletes pekándió-fajta nincs, bár törekszenek rá.

Itt egy újabb összeállítás, Peter Rüth munkája. Az Európában szóbajöhető pekánfajták tulajdonságait sorolja fel, főleg abból a szempontból, hogy a Colby fajtához viszonyítva mennyivel érnek előbb vagy később. Ezek mind északi típusok.

A Carya-diók egymás közeli rokonai, a fajközi hibridek nagyszámúak. A pekándió kromoszómaszáma 32.

A pekándiónak a más Carya-fajokkal létrejött hibridjeire részletesebben a hikoridiók termesztésének fejezetében térek ki.

A pekándiónak C. laciniosa-val (shellbark hickory) a C. x nussbaumeri-nek nevezett hibridjeit köznapi nyelven hikánnak mondják, ugyanúgy, mint a pekándiónak a C. ovata-val létrehozott hibridjeit.

A pekándiónak a C. tomentosa-val közös hibridje a C. x shneckii, amelynek egy fajtája ismert, a Siers.

Egy pekándió-hibrid:

Egy természetes úton hibridizálódott, magról kelt hikánfa:

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább