A héjas kérgű hikori (shellbark hickory, kingnut hickory) elsősorban kultúrnövény. Fájáért is termesztik, de minket a diótermesztési lehetősége érdekel jobban.

Miért érdekel? - kérdezi joggal tisztelt, hikoridiót telepíteni nem akaró Kollégám.

Hát, azért, mert pénz van benne - válaszolhatnám. Mert például Nagybritanniában ennek a diófajnak a héjas terméséből 10 dkg-ot lehet 3 fontért venni. Szorozzuk csak be a font-árfolyammal és 10-zel, rögtön rájövünk, hogy egy kilóra vetítve tizenöt-hússzor akkora árat érhetünk el, mint közönséges dióból.

De nem mindenkitől, csak a gazdag, egészségtudatos, de amúgy rászedhető nyugateurópai fogyasztótól. Hát, ha máshogy nem megy, célozzuk meg ezt a szegmensét a diópiacnak. (A kép jobbra az angol kereskedő reklámja).

Termeszthetősége, szaporítása teljesen azonos más hikoridiókéval, diójáért manapság is ültetik Amerikában. Jelentőségét növeli, hogy a téli hideget jobban bírja, mint a fehér hikori. Termőre fordulása lassú, 15 év is beletelik.

Németországban faanyagnevelési céllal kísérleteznek vele.

Gazdag talajt igényel, bőséges talajnedvességgel ahhoz, hogy évente rendszeresen teremjen. Ha ez a két feltétel nincs meg, bőségesen kell műtrágyázni, öntözni.

Növényvédelme nem nehéz, csak a levélrágó rovarok és a levéltetvek ellen kell védekezni, ha károsítanak. Még a termést károsító ormányosbogár lehet káros.

Diótermesztési célra az ismert - vagy újabb - fajták vegetatív szaporítása ajánlott, mert magról szaporítva az utódok tulajdonságai nagy eltéréseket mutatnak. Nagydiójú fajta magonc-utódai közül csak mintegy 5 % fogja elérni vagy meghaladni a szülő dióméretét. De ha ezt a tételt megfordítjuk, és apróbb diójú fajta dióiból szeretnénk nagyméretű diókat termő utódokat nevelni, az igaz, hogy az utódok többsége nagyobbakat fog teremni, de még kisebbek is lesznek az utódok között. És akkor még nem beszéltünk a törhetőségről, ami a hikoridiók esetében különösen fontos.

Ez a diófaj is egymástól igencsak különböző alakváltozatú diókat terem. Az alábbi képen az 1-4 sorszámúak természetes alakváltozatok, az 5-10-esek pedig régi, nevesített fajták (Shinar, Meriden, Jackson, Milford, Rice, Woodbourne).

Azért kell ezeket hangsúlyozni, mert amerikai faiskolások is előszeretettel ajánlják magvetés céljára a shellbark diókat. Az utódok tulajdonságai teljesen bizonytalanok lesznek. A következő kép is ilyen, faiskolai kínálat.

Értékesebb diótermő egyedeinek kiválogatása során a nagyobb diójú példányokat tekintették hasznosabbaknak, a szelekció a dióméretre irányult. Jelenleg több, mint 40 kiválogatott fajtáját ismerik, a legtöbb Iowa és Pennsylvania államokból származik. Talán a Henry és a Fayette a legismertebb közülük.

A héjas kérgű hikori termesztés alatt álló, jelenleg is szaporított fajtái:

• Először meg kell említeni, hogy CES kód alatt legalább 12 fajta, fajtajelölt fut, különböző tenyészhelyeken. Adatok vannak róluk, de csak akkor lesz érdemes megjegyezni, ha valamelyik tényleg beválik.
• Berger. 1934-es.
• Big Cypress. 1985-ben került elismerésre. Charles Spurgeon szelektálta. (Ez a legjobb, ami mondható róla.)
• Bowman. 1931-es.
• Bradley. 1932-es.
• Caldwell.
• Calico. 1976-os.
• Campbell. (CES 24). Az egyik legkorábbi érésű fajta. Diói egyik leírás szerint kisebbek, más megfigyelés szerint nagyobbak, de mindenképpen vékonyhéjúak. A dióbél aránya 35 %, világos színű, íze a legfinomabb, legjellegzetesebb a fajon belül. New York államban szaporítják.
• Chetopa. 1990-es elismerésű fajta. Termékeny, megbízhatóan termő fajta. Diója könnyen törhető, a dióbél jóízű.
• Coas. 42 db dió fér 1 kg-ba. Bélaránya 37,9 %. Az egyik legjobb ízű fajta.
• Croston. 1934-es.
• Daulton. 1987-es, Pennsylvaniai. Életerejével, növekedésével kitűnő fajta. Különlegesen vastag vesszőket, nagy leveleket, nagyméretű diót produkál.
• Dewey Moore. 1990-es. Al Cox talált rá. Délebbi vidékre való. Igen vékony héjú diókat terem, amelyek könnyen törhetők.
• Eureka. 1926-os.
• Eversman. 1924-es.
• Etter és Fayette nevű fajták. 1932-esek. Fayette Etter ismertette el. (Lehetséges, hogy fajközi hibrid.) Öntermékeny, rendszeresen terem. Korai érésű. Diói nagyok, a fajon belül a legvékonyabb héjúak. Jól törhető, a dióbél aránya 33-35 %. Dióbele jóízű.
• Favorite.
• Hales. Régi fajta. Alakját illetően kevesebb rajta az éles kiszögellés, mint más fajták dióján. Héja vékonyabb, alig vastagabb, mint a pekándióé, bele teltebb, mint más fajtáké. A Hales eredeti anyafája és nemesítője:
  
• Henning. Erős növekedésű fajta, nagy, szép dióval.
• Henry. Pennsylvaniai. Fayette Etter fajtája. Télálló, északi vidékre való, termékeny fajta. Korán termőre fordul. Diói igen nagyok, jól törhetők. A bél jól kitölti a héjat, jóízű. Bélaránya alacsony, 26 %.
• Hill. 1924.
• Hoffeditz. 1930. Fayette Etter fajtája.
• Keystone. 1955-ös. Fayette Etter nemesítése. Rendszeresen terem. Közepes dióméretű. A legjobban törhető, töréskor a héj leválik a bélről.
• Lamoni.
• Landis. 1933.
• Lebanon Junction (LJ). Korai érésű. Diója nagy, átlag 38 g-os, simahéjú. Jól törhető. Dióbele édes.
• Lefevre. 1912.
• Lindauer. Igen jól termő, nagy diókat termő fajta. Betegségellenálló. A dióhéj vastagsága közepes, a dióbél felesen nyerhető ki.
• Mott. 1919. Talán a legnagyobb diójú laciniosa-fajta, átlagsúlya 26,9 g/db.
• Nieman. Jól termő, nagy diókat termő fajta,de a bél a héjat nem tölti ki. Diója vastag héjú, mégis jól törhető.
• Nook. 1990-es. Nagy diója van, vastag héjjal.
• Norwood. 1976.
• Osborn. 1928. A legkeményebb héjú laciniosa-fajta. Töréséhez 556 kg erő kell.
• Piasan (Piasa, Piasau). Talán 1964-es.
• Pleasant Creek. New York államban szaporítják.
• Porter. 1929.
• Preston. E. Ulrich szelekciója. Erős növekedésű, rendszeresen termő, korai érésű fajta.
• Ross. Illinois-i. Anyafája 1969-ben volt 200 éves. Rendszeresen terem, diója rendkívül jól törhető.
• Sayer. 1924.
• Scholl (School?). A Ross és a Scholl fajtákat hideg éghajlatra ajánlják.
• Selbers. Vagy Selbher. Bár rövid tenyészidejű, rendszeresen és bőven terem. Diói 2,5-4 cm-esek, kiválóan törhetők.
• Simpson No. 1. Bőtermő. Diója közepes méretű, jól nyitható. Dióbele világos karamell színű, jóízű.
• Stanley. 1919-ben a legjobb laciniosa-fajtának választották.
• Super X. 1952.
• Tama Queen.
• Totten. 1930. Magoncait T-1, stb. kódok alatt szaporítják, vizsgálják, legalább féltucat helyen.
• Wampler. 1924.
• Wooley.

Szaporítás alatt állnak még a következő laciniosa-fajták is: Bradley, Brouse, Bullnut, Ellison 1, Florin Smith, Hoagland, Hoffeditz, James, Mackinaw, Nook, Stauffer, Stephens, és végül Villa Ridge.

A Good és az NC-1 fajtákról csak képem van.

A C. laciniosa diótermése:

Pekándióval létrejött hibridjéből, amit hikánnak mondanak, néhány név szerint is megemlíthető.

• Bixby: A két faj hibridjei közül elsőként szelektált fajta. Jól terem, bár jó táperőben lévő talajt igényel. Korai pollenadó pekándióval termékenyül, például a Majorral. Diója igen nagy, a bél a héjat jól kitölti, de termése nagyon gyér.
• Clarksville: Dióinak béllel kitöltöttsége hiányos.
• Gerard: Inkább díszfa, jó télálló, attraktív kinézetű. Diói kicsik. A pekándió alanyaként is használják.
• James: Ígéretes, még kevéssé vizsgált új fajta.
• McAllister: Az egyik legrégebben, 1892-ben nevesített hikán. Diói igen nagyok, 5 cm hosszúak, 2,5 cm szélesek. De héját nem tölti ki a bél.
  
• Nussbaumer: Fája erősen, egyenesen növő. Nagy diói néha nem kellően töltődnek ki béllel. Gyengén, "szégyenlősen" terem.
  

  A következő kép is a Nussbaumert mutatja.
  

• Ezeken kívül a HY-6, Kreider, Marquardt és Wilson fajták léteznek. Ezek diótermők, a Leather Leaf fajta pedig díszfa.

A Carya ovatával alkotott hibridjei (C. x dunbarii) közül diótermő a Doghouse, amelynek diója kinézetre a C. ovata diójára hasonlít, de íze a C. laciniosáé, valamint a Mitch Russel, ami jól, rendszeresen terem, diója jól törhető, a dióbél felesen vagy egészben jön ki belőle, kellemes ízű.

A hikánfajták felsorolása végén megjegyzem, hogy lehet, hogy itt-ott tévedésen kaphat tisztelt hikánszakértő Kollégám. Ha jelzi, hol a hiba, kijavítom.

Szakértők azt ajánlják, célszerű a hikánokat pekándió alanyra oltva termeszteni. Így kihasználható a pekándiók kiváló növekedési erélye, és a fa előbb éri el a terméshozó nagyságot. Nem beszélve arról, hogy magasan oltva az alany értékes faanyaga is felhasználható lesz. A következő kép Major fajtájú pekándióra 1,8 m magasan oltott Wilson fajtájú hikánt ábrázol.

Az ovális hikori (C. ovalis) diói bár kicsik, étkezési szempontból mégis értékesek, mert édesek, jóízűek.

Értéke ennek a fajnak, hogy termesztési szempontból gyengébb talajokkal is beéri.

1929-ben két nemesített, diótermő fajtáját ismerték el, a Green és a Huff fajtákat. Hibridjét már korábban említettem.

Szaporítása, nevelése, termesztése teljesen azonos más hikorikkal. Mindössze az emelendő ki, hogy a hikorifajok közül a legkevésbé hajlamos alternáló terméshozásra, vagyis a legkiegyenlítettebben terem. Öntermékeny.

A vizi hikori (C. aquatica) dióját csak alkalomszerűen fogyasztják, mert íze nem jó, keserű. Ezért gyakorlatilag nem is termesztik.

A vizi hikori mélyrétegű, nedves, vizes talajt igényel. Jó fejlődéséhez jó nyári időjárás is szükséges, egyébként igen lassan fejlődik. Gyakran csak 20 év elteltével kezd teremni. Lombosodási, lombhullatási ideje a vegyes erdőkbe történő ültetésre predesztinálja.

Csemetéi erős főgyökeret fejlesztenek, ezért nevelése során az első nyáron minél hamarabb át kell ültetni, és mielőbb végleges helyére kell ültetni. Az első télen bizonyos mértékű hideg elleni védelem is ajánlott. Ha helybevetjük, dióit az egerektől kell megvédeni.

Magvetés előtt hideg téli periódust, homokos rétegezést igényel, rögtön éréskor el kell vermelni. Nyirkos legyen a homok, de ne vizes. Cserépben egy-két szem vetése ajánlható.

A vízi hikori a pekándióval hibridizálódik (C. x lecontei). Az utód-példányok jellemző tulajdonságai átmeneti helyen állnak a két faj - amúgy is nagyon hasonló - tulajdonságai között. A Louisiana-i Állami Egyetem foglalkozik ezeknek a hibrideknek a kutatásával. Jelentőségüket elsősorban az adja, hogy szélsőségesen rossz talajviszonyok között alanyként használhatók más, értékesebb hikorik számára.

1927-ben a C. texana-val is hibridizálták. Ezt a hibridjét (C. x ludoviciana) sokan a C. texana változatának tartják, de ez nem igaz.

Jelenleg a keserű hikorit se termesztik kertészeti célra, bár három diótermő fajtáját is nevesítették.

• Dennis. Nagyon régi fajta. A Snyder fivérek faiskolájának fajtája. Úgy terjesztették, hogy megbízható értékelés nincs róla, csak a faiskola ajánlása.
  
• Halesite. 1918-ban elnyerte a „legvékonyabb héjú hikori” címet.
• Hatch.
  

Jelentősebb, hogy a keserű hikori csemetéi jó alanyai a pekándiónak.

Fatermesztési célra rossz termőhelyi viszonyok között jön számításba. Dísznövénynek parkokba kiváló, főleg őszi élénksárga lombszíneződése mutatós.

Bár az egyik leginkább hidegtűrő faj a hikoridiók közül, termeszthetőségét a dióbél keserű íze teszi lehetetlenné. Termeszthetősége egyébként teljesen azonos a vizi hikoriéval.

A pekándióval természetes körülmények között is hibridizálódik, mesterségesen létrehozott fajközi hibridje a C. x brownii, aminek az az értéke, hogy a pekándió termesztési körzetének északi határát tolja ki. A hibrideket Amerikában bitcan-nak nevezik. A hibridek diói többé-kevésbé jóízűek, de csípősek.

A hibridnek 6 nemesített fajtája ismert, de névről csak az Abbott-ról és a Pleas-ről van leírásom.

Az Abbott jól alkalmazkodott északi viszonyokhoz. A fagyok előtt beérik. Vékonyhéjú diója a pekándióra hasonlít, a dióbél alakja pedig a keserű hikori dióbelére. A dióbél íze viszont megint olyan, mint a pekándióé. (Hűvös helyen kell tárolni, mert bele igen gyorsan avasodik, vörösödik.)

Az Abbott bitcan kísérleti jelleggel Németországban is szaporításra kerül. Alanya valószínűleg pekándió.

A Pleas diója nagyobb és hosszabb mint az alapfajé. A dióbél íze jellemző, inkább a pekándió ízére hasonlít. Kedvező ízét azonban már egyhavi tárolás után elveszti, megkeseredik. Erősen növekvő, határozott kinézetű fája díszfának teszi alkalmassá.

A többi bitcan: Galloway, (ez a legkevésbé csípős ízű), Mall, Nelson, Pooshee és a Westbrook.

A keserű hikorinak a C. ovata-val alkotott fajközi hibridjének (C. x laneyi) 13 elismert fajtája létezik. Ezek:

• Brackett. Sokáig a kerek hikori fajtájának hitték. Csak néhány példánya létezik.
  
• Creager. 1925 óta ismerik. Egy faiskola nagyban terjesztette Iowában. Diói nagyon kicsik, 330 db is elfér 1 kg-ban. A dióbél aránya 39 %, de ezzel együtt se kell, hogy felkeltse érdeklődésünket.
• Fairbanks. Régi, talán 1912-es fajta. Jól terem, nagy, attraktív diókat, sima felületűeket, vékonyhéjúakat. Más tekintetben viszont hagy kívánnivalókat.
• Laney. A hibrid névadó fajtája. 1916-os, New Yorki. Egy temetőben figyelt fel rá a temetőgondnok. A fajta nem diótermésével, hanem szépségével tűnik ki, és kiemelik, hogy további nemesítés alapanyaga lehet. Diója nagy, olyan, mint a Fairbanks-é, jó kinézetű, vékonyhéjú. Könnyen törhető, és az ízét is sokan mondják jónak. A kesernyés íz csak a tárolás során jön elő.

További, ismeretlen fajtái a C. x laneyii hibridnek: Beaver, Creager, De Acer, Peck, Roof, Stocking, Stratford, Terpenny és Weschcke.

A keserű hikorinak a C. ovalis-szal is van hibridje (C. x demareei). Talán említeni is kár volt.

Előfordult, hogy a kerek hikorit (C. glabra) terméséért ültették, és néhány fajtájáról is tudtak.

25-30 év után terem csak sokat, de leginkább csak az igen idős (80 év feletti) fák termése bőséges. Gyümölcstermő példányai Nagybritanniában is előfordulnak, Németországban pedig faanyagáért telepített állománya létezik.

Szaporítása, termesztése teljesen megegyezik más hikori-fajokéval.

A fajhoz tartozónak nevezik az 1896-ban bejegyzett Brackett fajtát, de ez tévedés. Küllemre is egészen más, a C. ovata és a C. cordiformis hibridje, a helyes neve C. x laneyi. Csak hasonlít a kerek hikorira.

A kerek hikori az ovális hikorival könnyen hibridizálódik.

A nemezes hikori (C. tomentosa) igen igénytelen hikorifaj. Gyengébb és szárazabb talajokon is eredményesen termeszthető. Ami miatt mégsem érdemel kertészeti figyelmet, az igen kemény héja.

Egy diótermő fajtája ismert, az 1929-es Droska.

Szaporítása, termesztése ha diójáért nem is jelentős, faanyagáért és díszfaként figyelmet érdemel. Szaporítása, nevelése azonos más hikorik nevelésével. Eltérést jelent, hogy gyengébb és szárazabb talajon is eredményesen nevelhető. Pozitív eltérés az is, hogy elhanyagolt területen, cserjésben is jól fejlődik.

Hibridjeit már említettem.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább