Előző-------------------------------- Tartalomhoz----------------------------------- Következő

BEVEZETÉS A DIÓ ROKONSÁGI VISZONYAIBA

Mottó:
"Bonyolult, mint egy dió belseje"
(koreai közmondás)

Vázlat:
Kis nyelvészkedés
A dió távolabbi rokonsága
A diófélék családjáról általában
Útjelző a diófák erdejében

Melyik hát ez a csodanövény, amely amellett, hogy bőségesen táplál minket, fejlődésünkre és az egészségünk megőrzésére is ilyen jó hatású?

Egyértelmű, a diófa termése, a dió, ami a hagyományos kertészeti beosztás szerint a héjas gyümölcsök közé tartozik, ennek bele a dióbél.

Számunkra, magyarok számára ez egyértelmű, nálunk csak egyféle dió terem, a diófélékből a legjobb, a Juglans regia, a „királyi dió”, amit magyarul méltatlanul hívunk „közönséges dió”-nak. Az elnevezést azonban a világ nagyobb részén pontosítani kell, hogy tudjuk, miről beszélünk.

Kis nyelvészkedés

Mottó:
"A szó, a szó, minő silány egy jószág!
Zörgő dióhéj, száraz babhüvely."
(Sík Sándor)

Mióta mondjuk a diót magyar nyelven diónak? Amióta megismertük. Mert az Ural-vidéki északi erdőségekben, amikor finnugor nyelvtestvéreink nagy családjában éltünk, nem ismertük. Az északi erdőkben nem termett dió, más finnugor nyelveknek más szavuk van rá mint nekünk, ők is később ismerték meg. Finnül pähkinä (ejtsd: pehkine), a szintén ősi nyelvrokon észteknél pähkel (pehkel), pähklid. A dió szó tehát bár ősi szavunk, nem finnugor eredetű.

Hanem milyen? Ha tudománytalan kívánnék lenni, - és miért ne lehetnék az, nem vagyok én tudós, mert mint Petőfitől tudjuk, "a tudósok mind szegények", - én ősmagyar szónak mondanám a diót, aminek neve a "dejó" nevű hungarikumból, a diópótlóból ered. Mikor ősmagyar őseink először kóstolhatták meg a diót, egyként kiálthattak fel: "De jó!" Szerintem.

Több hazai nyelvész szerint a dió szó csuvasos jellegű ótörök jövevényszó. Ha a nyelvészek úgy mondják, fogadjuk el. Azt mondják, a magyarság a 3. században ismerte meg a diót, akkor vette át nevét a csuvasoktól, amikor az uralmenti erdős vidékekről délebbre vándorolva török népekkel is találkozott. Mindenesetre a 3. és a 9. század között volt hatszáz évünk, hogy különböző török típusú népek közelében, velük érintkezve begyakoroljuk a dió nevét. Középtürk nyelven jagak volt a neve (a j-t dzs-nek ejtve), mongur-ul pedig - fonetikusan - dzsiag, a dió török rokonsága tehát valószínűnek látszik. A török nyelvek közül ezen kívül az ujguroknál maradt meg a középtürk elnevezés, jagak, amit már nem dzs-vel, hanem j-vel ejtenek, átírásban y-nal írnak: yaggak.

És még tudományosabban: Egy nyelvészeti tanulmányban dr. Detre Csaba a hunok nyelvét próbálta megfejteni fennmaradt ógörög és óörmény iratokból, amelyekben feljegyzésre került a hunok néhány szava. Persze, sok a bizonytalanság, mert az ógörög és az óörmény írástudók nem voltak mai szinten képzett nyelvészek. A hun nyelvnek nem volt írásbelisége. Az ógörögök és az óörmények ahogy hallották, fonetikusan írták le, de az ő nyelveik nem fejezték ki pontosan a hun hangzást.

Szóval, ennyi fenntartás után a diót körülbelül így mondhatták a hunok: dzsijágh, csijágh. Szinte pontosan úgy, mint ma is a mongurok, ez a töröknek számító altáji nép.

Ezek már rokoníthatók a magyar dióhoz. A régi magyarok a hunokhoz hasonlóan nevezhették a diót.

Itthon, a Kárpát-medencében a letelepült magyarság a települések egész sorát nevezte el a diófáról, ezek a nevek mind rímelnek a hun, a középtürk elnevezésre. Amint azt Kiszely Istvántól tudjuk, a dió hazai első írásos említése 1015-ből a pécsváradi alapítólevélből származik. A középkori oklevelekben pedig "dyo", "gyia", "gyio", "dia", "gia", "gyofa" és "gyabukar" néven fordul elő. A XIV. század előtti írásokban s egyes nyelvjárásokban a gyió alak az uralkodó. A dió helyett manapság is - régiesen - hallani gyiót is.

A dió, gyió alapszó -d, -gy képzővel diós települések nevét, pl. a Somogy megyei Gyugy község nevét, vagy a Magas Tátránál lévő, jelenleg Dudnice nevű helység nevét adta. Az erdélyi Algyógy is ebbe a körbe tartozik, és annyira diófás, hogy diófajtanemesítés is folyik ott.

Ha elfogadjuk a dió szó hun, középtürk, török rokonságát, hihetnénk, hogy a mai török nyelveken is hasonlóan mondják.

De nem. A török nyelvekben is változott azóta, manapság a törökben ceviz a dió neve (dzs-vel ejtve a c-t). Hát, jól eltávolodott. A dió nem alma, tehát messze is eshet a fájától. Gyakoroljuk hát be törökül!

Más török nyelvekben megint más. Azeri török nyelven goz-nak, qoz-nak mondják a diót, ez a szó a Kaukázus vidékén és a Közel-Keleten a legkülönbözőbb népeknél felbukkan. A grúzok nigvzit-nek, nigozinak, az örmények ungouyz-nak (ynkuyz-nak) mondják, máshol angus-nak. (Az előbbi a nyugati örmény nyelv, a másik valószínűleg a keleti nyelv kifejezése.) Így írják az örmények a diót: A Közel-Keleten találkozni még máshol is a qoz, khoz nevekkel, ezek egy változata a héber egoz.

Dehát a dió terminológiája nem ilyen egyszerű, mint nálunk, vagy finnugor és török társainknál.

Talán az a leghelyesebb, ha a többi európai nyelvet az ógörögöktől kiindulva történetileg tekintjük át.

Az ógörögök (fonetikusan) Karüa-nak mondták a diót, amit a legtöbb nyelven Carya-nak írnak, és ez a neve a Juglans nemzetség közeli rokonainak, a Carya nemzetségbe tartozó dióféléknek. A mai görög nyelvben karydi a dió neve, vagy görög betűkkel . Az ógörögök utaltak a dió nevében a származására, Theophrasztosz, a botanikusok őse már perzsa diónak nevezte. És nevezték a klasszikus görög időkben az istenek makkjaként, valamint Zeusz gesztenyéjeként ("Diosz balanosz" - fonetikusan).

Ha pontosan akarjuk kifejezni magunkat, egzaktan a dió neve Linné óta latinul Juglans regia, amit minden nyelven megértenek. Kivéve a hébert, ahol így írják:

A dió eredeti latin neve nux volt, és egyéb héjas terméseket is jelentett, konkrétan a dióra a nux juglandes nevet használták. A magot jelentő nucleus-t is a nux szóból vezetik le, eredeti értelme kb. ilyen volt: „a héj gyümölcse”.

A Juglans a Jovis glans-ból alakult ki a latin nyelvben összevonással, vagyis Jupiter makkjának (más fordításban diójának) mondták. „Jupiternek szentelt dió”-nak is fordítják. A kifejezés abból az elgondolásból ered, hogy régen, amikor az emberek a földön még makkon éltek, az istenek már a diót ették, ezért a dió az "istenek makkja". Dióéréskor a dió a magasból hull alá, mintha maga Jupiter isten küldte volna az embereknek. Látható, a diónak milyen komoly respektje volt a rómaiaknál. A Juglans nevet állítólag Vitellius alkalmazta először. De az első, latin nyelvű agronómiai szakkönyv szerzője, Marcus Terentius Varro már hozzátoldotta a dió latin nevéhez a görög jelzőt ("juglans mix graeca"), jelezve a dió eredetét.

Az európai nyelvek túlnyomó részében, a szláv, a latin és a germán nyelvekben szinte mindenütt jelzős szerkezettel utalnak a dió - feltételezett - eredetére, ahonnan az egyes népek megismerték. Erre szükség is van, mert nem mindenhol egyértelmű, hogy a dió diót jelent.

A diót elsősorban a mogyorótól kell megkülönböztetni, mert sok nyelvben ugyanúgy mondják, és a többi héjastól, mert a világ nagy részén azokkal is keverik. Pedig a különbség szemmellátható.

Például a franciáknál a dió noix, ugyanakkor kicsinyítős szerkezettel noisette-nek nevezik a mogyorót. Még nehezebb a helyzet az olaszoknál, ahol a dió noce, többes száma noci dióféléket, héjas termésű gyümölcsöket jelent, mogyorótól a gesztenyéig. Egyes számban is ha egyértelműsíteni akarjuk, meg kell mutatni, mert más diófélét is jelent.

És itt érkeztünk el a legnagyobb dilemmához, a szláv nyelvek és az egérirtás összefüggéséhez. V.I. Dalja orosz értelmező szótára szerint a dió orosz neve, az oreh eredetileg csak mogyorót jelentett. (Ez érthető is, az orosz erdőkben nem termett dió, csak később terjedt el náluk, ógörög közvetítéssel.) Lengyelül pedig a mogyoró (orzech laskowy) az "erdei dió".

A lengyel és az orosz egereket ezért nem lehet magyar módon irtani. Magyarországon ugyanis ha sok az egér, kitesznek az egérluk elé egy borotvapengét, az egyik oldalára egy diót, a másikra egy mogyorót. Az egér jobbra-balra mozgatja a fejét: "Dió-mogyoró-dió-mogyoró." És közben elvágja a nyakát. Na, ezt a lengyel egérrel nem lehet eljátszani, nem érti a viccet, az orosz meg pláne nem. Az oroszoknak van ugyan külön szavuk a mogyoróra (lescsina), de ők is keverik, mondják erdei diónak is (lesznoj oreh), a dió neve elé pedig szinte mindig kiteszik a görög jelzőt (greckij oreh).

A jelzős szerkezet, a greckij oreh, vagy pontosabban oreh greckij már teljesen korrekt. Korrekt abból a szempontból is, hogy követi Varro említett pontosítását, és korrekt abból a szempontból is, hogy a megismerés szrinti eredetet jelzi. Az oroszok kezdetben az ógörög hajós kereskedőktől vásárolták nagy mennyiségben. A lengyel szerkezet, az orzech wloski más jelzőt, olasz dió elnevezést hord.

A dió mellékneve kulturális határvonalat jelez Európa keleti felén. A csehek, szlovákok, fehéroroszok olaszként nevezik, (vlašské ořechy, vlašsky orech és - fonetikusan - valoszki areh).

Ha a melléknevektől eltekintünk, a szláv nyelvek mindegyikén, a bolgár és a délszláv (horvát, szerb, macedón) nyelvekben is az oreh különböző variációival találkozunk (orah, orih, orev, stb.). Ukránul gorih.

Ez a szótő jelenik meg a litván (már nem szláv, hanem balti nyelv) riešutas szóban is, (mellesleg ők is görög diónak mondják: graikiški riešutai), és azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a másik balti nyelv, a lett valrieksts-ben is szláv szótő van.

A finneknél se él meg a diófa. Mégis van rá szavuk, a pähkinä (ejtsd: pehkine). És hasonlóan más nyelvekhez, ők is úgy hívják, ahonnan megismerték, német diónak mondják (saksanpähkinä, saksanpähkinät). A szintén ősi nyelvrokon észteknél pähkel (pehkel), pähklid, de ők már nem német diónak, hanem görög diónak tekintik (kreeka pähkel). Két ősi testvérnépünket így választja el a kulturális határ.

A latin nux él tovább az újlatin nyelvekben: olaszul noce, (Szicíliában nuci), spanyolul nuez, portugálul noz, gallego (galíciai) nyelven noce, katalánul nou, románul nucă, franciául noix.

A noix a latin nux-ból nucis-on át 1155-re vált francia szóvá, noiz néven, és az 1200-as évek óta írják noix-nak. Okcitán nyelven pedig a latin nux a nose, notz és noga alakokat vette fel.

Amerika spanyol nyelvterületén származási ok miatt kasztíliai diónak nevezik (nuez de castilla), kivéve Mexikót, ahol inkább a nagy dió (nuez grande) elnevezés használatos.

Az újlatinok közül egyedül a kantábriaiak szótöve más, cuco-nak és cucu-nak mondják a diót. Ez a szótő azonos a francia coque (dióhéj) szóval.

Németül a héjas gyümölcsöket Nuss-nak, többesben Nüsse-nek mondják. Ha pontosítják - ilyen véleménnyel is találkozni - a diót jelentő Walnuss-t nem Nüsse-k közé, hanem a Steinfrüchte (héjasok, csonthéjasok) közé sorolják.

A többi Nuss-tól a svájci németek egzaktan különítik el a diót, Baumnuss-nak, fadiónak nevezve.

A német Walnuss a korábbi „welsche Nuss”-ból ered (egybe is írják: Welschnuss), aminek jelentése a korai német nyelvben külföldi (olasz, francia) dió. Ma is ez a dió német népies neve, a Welschnuss, a hivatalos Walnuss mellett.

A német elnevezéssel azonos az északi germán nyelvek diója is. Hollandia a legérdekesebb, mert a hollandok ahányan vannak, annyiféleképp nevezik. A Meertens Intézet többszáz holland nevet talált a diófára. Sok egyéb név mellett (notelaar, klabbertoet, nokerboom, okelaar, stb.) - főleg walnoot-nak hívják, kivéve a hollandiai fríz nyelvet, ahol walnutt, warnutt, walnööt. Egy kis ízelítő a holland elnevezésekből, de érdemes az intézet weblapját is felkeresni, a többiért.

Dánul valnod (ö-nek ejtendő, ferdén áthúzott o-val írva, de ezt a karaktert a számítógépem nem fogadja el), a diófa pedig nopdetre. Norvég nyelven valnott, (szintén áthúzott ö-vel), svédül valnöt, fája valnöttred. És ami a legérdekesebb, még északabbra, ahol egyáltalán nincs nemcsak diófa, de semmilyen más fa se, Izlandon is van neve a diónak: valhneta.

Az angol walnut szó eredete minden bizonnyal a némethez hasonló, teuton eredetű, de számomra meglepően az amerikaiak azt írják, hogy a szó francia szóalkotás, eredeti formája „gaul nut”, vagyis gall dió. Lehetséges, ha belegondolunk, mert az 1300-as évek végéig nem dőlt el, hogy az angolok angolul beszélnek-e, vagy franciául, esetleg latinul. A 11. században már walsh nutte, 1050-ben walhhnutu fordult elő feljegyzéseikben. De találkozni az óangol wealhhnutu szóval is. A középkorban írták még walnot-nak is. 1358-ban walnottes-ként szerepel. Chaucer írásaiban - tetszik emlékezni, ő írta a Canterbury meséket is - ugyanebből az időből great nuts, walnottes, walsnotes olvasható. Az angol nyelv írásbelisége nagyrészt Chaucernek köszönhető, azóta walnut a dió.

Angol nyelvterületen a nut minden olyan termést jelent, aminek héja van, a földimogyorótól (peanut) a gesztenyéig (chestnut). Ezen belül a dió a walnut. Itt is pontosítani szokták, mert Amerikában a dió egyéb rokonai is élnek, amelyek diótermése többségében ehető, és amelyeket termesztenek is. Azok is walnut-ok.

A következő megkülönböztetés tehát a dió származása, eredete szerint történik.

Az igazi diót Amerikában angol diónak (english walnut) nevezik, azon a néven, ahonnan hozzájuk érkezett.

Az english walnut kifejezés megtévesztő. Angliában régebben se termett sok dió, onnan nem sok kerülhetett az Újvilágba.

Az angolok, ha a diót pontosítani akarják, szintén - feltételezett - származási hely szerint perzsa diónak (persian walnut) mondják.

És legyünk egy kicsit büszkék, Kanadában a Carpathian walnut (Kárpáti dió) elnevezés használatos. A Kárpátokhoz nekünk is van némi közünk.

Melyek azok az európai nyelvek, nem illeszkednek a nagy szláv, latin, germán áradatba? Az egyedülálló, különleges nyelvek, mint például az albán. Albánul a dió neve arra.

És van egy nagyon érdekes pirreneusi nyelv, a baszkoké, amely nem tartozik az európainak nevezett nyelvek közé, hanem teljesen egyedülálló. Egyedülálló atekintetben is, hogy a diófára legalább hatféle elnevezésük van: Intzaurrtze, intzaurratze, intxaurrondo, elzaurrondo, intxaurr, etzagurr, exaburr, amelyek fonetikusan ejtendők, kivéve a -tz- és a -tx- hangokat, ezeket egyszerűen c-nek kell mondani.

Ne feledkezzünk meg a kelta nyelvekről se, velsziül a diót ffrengignek mondják. Nem tévedés, két f-fel. Ír nyelven pedig gallchnó-nak. (Etimológiailag a chnó a dió, a gall pedig tényleg gallt jelent, vagyis a szóképzés az angollal azonos.)

Ázsiában, a dió szülőföldjén is változatos elnevezésekkel találkozni. A dió legszűkebb szülőhazájában, Iránban gerdu (gherdu, gerdou), amit gerdoo-nak is írnak. Arab betűkkel így írják Iránban a diót:

Kasmírban a dió helyi neve dun vagy dún (doon-nak írva). Indiában szanszkritül aksota, akshota, akshotaka, egyéb indiai nyelveken akharota, akharotu, akrot, akarot, akhroot, akhor a dió neve. Cigányul is akhor. Indonéziában - fonetikusan - kacang. Nepálban így írják: Hindi nyelven pedig így:

A Távol-Keleten Kínában hu tao ren, röviden csak hu tao, mert a hu tao mu a diófa faanyagát jelenti. A hu szótag helyett gyakran he szótagot használnak, és a szótagokat latin betűs átírásban egybe is szokták írni.

A kínai név egy kis magyarázatot igényel. Kínában rengeteg növény neve kezdődik hu-val. A hu a kétezer évvel ezelőtti ázsiai hunokat jelenti, vagyis a civilizált Kína szemében barbár külföldi népeket. Az a sok haszonnövény, amit az akkori kínaiak külföldről ismertek meg, rendszerint a hu előnevet kapta. A tao pedig őszibarackot jelent kínaiul. Kétezer éve még hiányoztak a mai, nemes őszibarackfajták, az őszibarack érésig apró, diónagyságú, zöld színű volt. Ma már terjed Kínában a ho tao elnevezés a dióra, ami magvas őszibarackot jelent.

Japánban a dió kurumi, de guruminak is mondják. Koreai írással a dió neve .

A dióra a legjellemzőbb elnevezést az afgán nyelvek egyikén lehet találni: charmaghz, ami szó szerint négy agyvelőt jelent, utalva a diógerezdekre. (Utánanéztem, a tadzsik az az afgán nyelv, amelyben így nevezik a diót. Tehát helyesebb, ha nem angolosan írjuk, hanem csarmagz-nak.)

Végül, hogy a természetes nyelvekből kifogytunk, említsük meg röviden, hogy az eszperantóban a dió neve juglando.

Még hogy kifogytunk volna? Több nyelven ismerik a diót, mint azt el tudnánk képzelni. Például itt van ez a nem tudom, milyen nyelvű írás. Csak az a biztos, hogy diót jelent.

És ugyanazon a nyelven fonetikusan így írják a walnut-ot, a dió angol nevét:

Van még egy, számunkra ismeretlen nyelv.

És még egy. Csak az a biztos, hogy ezen a nyelven is a dióról írnak.

Érdekelne engem is, melyek ezek a nyelvek. Ezért itt egy pályázatot hirdetek. Aki először közli velem a fenti nyelvek helyes megfejtését, azt meghívom egy pohár - dehogy pohár, korsó! - sörre.

Persze, tisztelt nyelvész Kollégám jogosan veti közbe, hogy aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Hát, ha nem is beszélünk, olvasni azért olvashatunk. Így írják arab írásmódban a diófát: és termését, a diót: Vagy így: A diófa arab nyelvű leírása pedig így kezdődik:

Nem baj, ha nem tudjuk még elolvasni. Majd a világvallások világháborúja, az iszlám magyarországi elterjedése után. Akkor úgyis kötelező olvasmány lesz, mert Mohamednek is köze van a diófához, nemcsak Zeusznak vagy Jupiternek, Salamon királynak vagy Páduai Szent Antalnak.

Most már, hogy tudjuk, széles e világon hogyan hívják kedvencünket, a diót, meg kell válaszolnunk, hogy a többtucatnyi elnevezésből melyik az igazi, amelyik leginkább jellemző a dióra.

Válaszolok is, szerintem a szláv elnevezések. Próbáljuk csak kiejteni a különböző oreh, stb. neveket, rögtön a diótöréskor reccsenő dióhéjat fogjuk hallani. Hangutánzó szóról van szó. Szerintem.

Nos hát, tisztelt Kollégám, mindezek ismeretében már csak azt kell tudnunk, hogy nem mind dió, amit diónak mondanak. Nem dió a kesudió, a paradió, az indiai mosódió. És a többi. A kókuszdió se.

Mi most, ebben a stúdiumban csak az igazi diókkal foglalkozunk, a diófélék családjának tagjaival. Közös jellemzőjük, hogy valódi csonthéjas diótermésük van, amelyen belül dióbél található, külső felületét pedig burok (kopáncs) borítja. A burok az apró diójú dióféléken röpítőszárnnyá alakult.

Kezdjünk hát a diófélék tanulmányozásába!

Hogy miért tanulmányozzuk a dióféle fákat?

Mert az eddig olvasottak alapján eldöntöttük, szükségünk van dióra. Saját dióra, mert a zöldségesnél nem kaptunk dióbelet, a piacon is csak szezonálisan árulják, és amit a hipermarketek dióbél címén árulnak, nos, annak a minőségéről jobb nem beszélni. Inkább elveszi az ember kedvét a diófogyasztástól, minthogy az igényeinket kielégítené.

Ültetni akarunk egy diófát. Sajátot, aminek termése garantáltan jó minőségű, hiszen magunk szedtük össze magunknak, nem penészes, mert gondosan leszárítottuk, és diótöréskor tiszta, megmosott kézzel válogattuk.

És semmivel se pótolható az az élmény, amikor az érőfélben lévő diót magunk szakítjuk le a fáról, és a dióbélről még a vékony hártyát is lehúzva kóstoljuk meg! Ilyen finomat sehol se kapni!

Ültessünk hát egy diófát!

Igenám, de milyet?

Papírhéjút! Vörösbelűt! Feketediót! Inkább legyen pekándió!

Igények, ötletek vannak, de hogyan valósítsuk meg?

A Képeskönyv hátralevő része nagyrészt erről szól.

Milyen diófát ültessünk? Közönségeset? Az olyan közönséges! Feketediót? Amerikában az a divat, és ami ott divat, azt követnünk kell!

Vagy legyen egy különlegességünk, amit mindenki csodálni fog, mert közel-távol nincs még egy hasonló? Legyen egy vajdió? Egy szívdió? Pekándió? Japán dió? Kínai csőrös dió?

Vagy legyen mindegyikből egy, mert hét diófára való helyünk is van a kertben?

Akkor már az előkertbe is ültessünk diófát, dísznek, olyant, amilyent még nem láttak a mi utcánkban! Ültessünk kettőt! Egy tobozdiót és egy szárnyas diót!

A következő fejezeteket ennek a kérdéskörnek a körbejárására szánom. Meg kell ismernünk, milyen diófélék jöhetnek számításba.

A feketedió például Amerikában a miénkhez hasonló éghajlaton díszlik. A japán diónak is hasonló az éghajlati igénye. A vajdió hidegebbet is kibír. A szívdió is. De mindegyiken túltesz a mandzsúriai dió. A pekándiónak vannak hidegebb és melegebb éghajlatot igénylő változatai.

A pekándió otthonos volt Európában is, a jégkorszakok előtt. Most, két jégkorszak közti interglaciális szünetben, amiben élünk, terjesszük el megint itt is, nálunk!

Hogy miket mondok! Újabb jégkorszak jön? Dehogy! Éppen nemrégiben találták ki, hogy a mai klímánk nemhogy lehűlne, ellenkezőleg, megkezdődött a globális felmelegedés. Ebben az esetben próbálkozzunk meg a kínai csőrös dióval, az úgyis a meleget szereti.

(Csak a végén, nagyon csendesen jegyzem meg a saját véleményem, - mert ma, amikor ezt írom, kampánycsend lévén, nem akarom tisztelt Kollégám véleményét befolyásolni, - hogy közönséges diót ültessünk. Hogy az olyan közönséges? Dehogy közönséges! Királyi!)

Végül, van a diófélék botanikai tanulmányozásának olyan haszna is, hogy művelődünk általa. Mert, tisztelt Kollégám, valljuk be egymás között őszintén, hogy mielőtt a dióféle fákat elkezdtük volna tanulmányozni, fogalmunk se volt, egész életünket leélhettük volna annak ismerete nélkül, kik azok az Engelhardiák vagy az Alfaroák. Pedig azok is diófélék. A könyv botanikai fejezeteinek átnézése után a tanult emberek lenézésével tekinthetünk azokra, akik még ezt se tudják.

Mert ha nem tanulmányozzuk a dióféle fákat, teljesen olyanok leszünk, mint a Magyar Természettudományi Múzeum látogatói. Milyenek ők? Tudatlanok. Azért mennek oda.

Dehát, sajnos, a diófélékről ott se fognak sokat megtudni. Látnak néhány szem diót, étkezési dió néven. "Hát, így is lehet mondani," mondta id. Csipkés András, de senki más nem hívja így, csak a múzeum. Igaz, nem is feladata a Természettudományi Múzeumnak a Kárpát-medence élővilága bemutatása során a dióról, a diófáról szólni, pedig őshonos fája a Kárpát-medencének. (Az összehasonlításként kitett feketedió-szemeknél is sokkal szebbeket lehet Előszálláson is találni, közterületen.) No, mindegy.

A többi dióféle még csak-csak, bár azok nem tartoztak korábban se a Kárpát-medencébe. Talán egy másik kiállításon jobban helyük lenne.

De a pekándió már nem mindegy. Az már Magyarországon is köztudott, hogy nem "olajbogyójú." Már egyre több hazánkfia ismerkedik itthon is a pekándió ízletes, finom dióbelével, és aki megkóstolta, a rajongója is lett. És tudja, hogy amit a múzeum pekánnak nevez, az egy meghatározatlan, kevésbé ismert hikoridió, nem is az ismertebb hikori-fajok közül, nem pedig pekán. Még hogy "olajbogyójú"!

Szóval, ezért is tanulmányoznunk kell a dióféle fákat, nehogy olyanok legyünk, mint a múzeumlátogatók múzeumlátogatás után. Tudatlanok.

Tisztelt fővilágosító Kollégám, látja, milyen sok még a mi munkánk, mire mindnyájan fölvilágosodunk?

Tisztelt Kollégám, a diót a botanikusok már igen sokszor leírták, lerajzolták. Régebbi leírásai ma már kultúrtörténeti értékek. Mint ez a francia, illusztrált leírás is. Olvassunk bele! Magyar szót is találunk benne.

Tisztelt német műveltségű Kollégámnak pedig a diófa ónémet leírását ajánlom, olvasgatásra.

További, archív botanikai rajzok: előbb egy 1906-os, Korzika flóráját bemutató képeskönyv diós rajza, majd egy 1918-as német rajz. Hát, igen, ez már mind történelem.

Elizabeth Twinning 1849-ben készítette diós rajzát.

Hát, igen, amikor mi szabadságharcunkat buktuk, szerencsésebb népek tagjai már unalmukban a diót rajzolgatták.

Melyik rajz a legrégebbi? Talán ez az 1763-as holland.

De ma már ez a százéves amerikai rajz is archív.

Johann Sebastian Müller rajzát pedig már csak drága pénzen vehetnénk meg. (Ha akarnánk.)

A botanikai fejezetek szándékolatlanul hosszúra sikeredtek. Nem akartam kihagyni semmilyen információt, és ennek az lett az eredménye, hogy olyan összeállítás készült a diófélékről, amilyent a - botanikai társadalom tagjain kívüli - közönség máshol nem olvashat, mindenhol csak részinformációk találhatók. Nem büszkeség, inkább csak mentegetem a terjedelmet.

Fel
Tovább