Vissza
Tartalomhoz

A dió származása

Mottó:
"A diófát megtalálták fosszíliaként harmadkori képződményekben, Franciaországban."
(Darwin)

A diófa eredeti származási helye nincs pontosan körülhatárolva, a Balkán-félszigettől Kisázsián, Perzsián, Afganisztánon át Kínáig húzódó sávba szokták helyezni, a hegyvidékekre. Közelebbről Közép- és Nyugat-Ázsia hegyvidékeire.

Az irániak szerint az iráni hegyvidékekről terjedt el, ahol jelenleg is pazar bőségben él a völgyekben, Tabriztól Mashadig. Ősöreg diófa Iránban:

Kép helye

Egyes források szerint a Kárpátoktól egészen Koreáig őshonos. Bár Korea nem biztos, maguk a koreaiak úgy tartják számon, a diófa a történelmi időkben került hozzájuk, Kínából. Nem is hajlandók a Juglans regia nevet használni, hanem csak a J. sinensis-t.

De Candelle szerint (1883) a Kárpátoktól Észak-Kínáig és egészen Japánig. Ez így valószínűleg igaz is, mert egy 1972-es ásatásban 7000 éves diómaradványokat találtak Kínában, az úgynevezett Cishan kultúrában.

Más források szerint a diófa az i.sz. 4. században került Kínába. Ezt látszik alátámasztani, hogy a dió kínai neve, hu tao tükörfordításban "barbár őszibarack"-ot jelent. A kínaiak barbároknak elsősorban az akkor Kína területén is élt ázsiai hunokat mondták. És ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy a többezer éves kínai nyelvben olyannyira általános jelképrendszerrel szemben a hu tao-nak gyakorlatilag nincs jelképi értelme, tehát későbbi képződmény.

Véleményem szerint ha a nyelvészet és a tárgyi bizonyítékok ellentmondásban vannak, inkább a kézzelfogható valóságban bízzunk. Tehát, a dió Kínában is őshonos.

A dió Kínában:

Kép helye

Hazai őshonossága viszont bizonyos. A miocén korban, azon belül konkrétan 19,5 millió évvel ez előtt a Kárpát-medencében aktív vulkáni tevékenység zajlott, gyakori kitörésekkel. Ipolytarnócon a pompei Vezúv-kitöréshez teljesen hasonló esemény történt ekkor, a vulkáni hamu felismerhető, azonosítható növényeket temetett be. A ma már jól feltárt ipolytarnóci leletegyüttesben megtalálták, azonosították a diófát is.

Mondjuk tehát, hogy a Kárpátoktól az afgán hegyekig terjedhet a valószínű dió-őshaza, ezen belül Kisázsia és Perzsia lakói saját országukat tekintik a szűkebben vett őshazának.

Kép helye

Ugyanúgy Kirgizisztán is.

Kép helye
Kép helye
Kép helye

De még ez se biztos. Attól függ, mennyire megyünk vissza az időben.

Kép helye Ásatásban már 30 millió évvel ez előttről, vagyis a földtörténeti harmadidőszak közepéről is találtak diópollent Frankfurt (am Main) mellett, akkor természetesen egészen más, melegebb volt a klíma. Ennek a pollenszemnek a képét baloldalt mellékelem. Ez időből származnak a brit szigetek diópollen leletei is. Skócia nyugati partján Kirkcudbright-nál is, Kelet-Angliában Norfolkban is, Dél-Angliában Somersetben és Devonban is diópollen került elő, sőt, fosszilis diófa-maradványok is.

A harmadkorból származó dióhéj-maradványokat találtak régészek Grönlandon is, valamint Szibéria közepén, az Ob partján is.

Ebben az időben, a miocén kezdetén nem a diófa alkalmazkodott az északeurópai hideg éghajlathoz, ellenkezőleg, Európa és Ázsia legészakibb végein is 11-12 C°-os éves átlaghőmérséklet, csapadékos éghajlat tette lehetővé a diófa jelenlétét.

Franciaországban, Ardeche-ben 8 millió éves megkövült dióleletet talált M. Riou. Ez már a harmadkornak, a miocénnek vége, és a diókövület mellett már ott találhatók a rágcsálók maradványai is.

Tekinthetjük tehát Európa nagy részét is a dió őshazájának, más kérdés viszont, hogy a jégkorszakok alatt a többi diófélével együtt kipusztult Európából. De a jégkorszakok szüneteiben itt élt. Ázsia nagy részéről is a hideg térhódításával, a jégborítás terjedésével pusztult ki, és szorult vissza Törökország-Irán-Észak-India-Dél-Kína-Korea vonaláig.

Például a Mindel glaciális elején (350 000 éve), amikorról a vértesszőlősi előember-lelet (Homo erectus seu sapiens palaeohungaricus) származik, paleobotanikusok rekonstruálták a korabeli növényzetet is. Szerintük valószínű a dió jelenléte.

Mert valamivel korábban, az első és a második interglaciális szakaszban egész Közép-Európában, Németország és Lengyelország mai területén kimutathatóan jelen volt a diófa. A fügével, júdásfával, babérral együtt.

Amikor a - nem tudom, miért - sapiensnek nevezett ember, ideértve a cro-magnoni embert is, mintegy 40-50 ezer évvel ezelőtt megjelent Európában, a diófa már itt volt. A neandervölgyi ember is ismerte, ette is.

A Francia Alpok Paladru nevű tavánál lévő ősemberi lakóhelyen végzett ásatás kb. 20-30000 éves diómaradványokat talált.

Mihelyt végetért az utolsó jégkorszak, az ember már diót evett. Sőt, az utolsó, Wurm glaciális egyik szünetében, a "Lascaux-i interstádiumban" is. Ezt a mai Peyrat-i, Terrasson melletti (Franciaország) barlangból származó elszenesedett maradványok bizonyítják, kb. i.e. 17-15000 körüli időből. Ekkor már az ember ismerte a diót, innentől jogosan nevezhetjük Homo sapiensnek.

A diófa az utolsó jégkorszak vége óta már folyamatosan honos Közép-Európában. Nem így Európa keleti végein!

Érdekes módon a Közép-Európával azonos ázsiai szélességi fokok mentén a dió ma sem jellemző. A Kaszpi-tengertől és az Aral-tótól északra eső síkságokon nemcsak a keményen hideg telek miatt nem terjedt el természetes úton, mert a téli hideghez ugyanúgy alkalmazkodni tudott volna, mint Mandzsúriában. Valószínűbb az a körülmény, hogy az őshazájának tekinthető hegyvidékekről, pl. az iráni hegyekből azért nem tudott észak felé terjedni, mert az emberi történelmet megelőző évezredekig, talán kb. i.e. 15000-ig a Fekete-, Azovi-, Kaszpi-tengerek és az Aral-tó vidékének az Ob medencéjéig akkor még összefüggő vízfelülete gátolta északi terjeszkedését, és a hideghez való lassú alkalmazkodását.

A vízzel borított terület csökkenésével, kb. i.e. 10000-ig pedig az éghajlat száraz volt, a sztyeppék, füves síkságok kialakulásának kedvezett, nem a diófának. A későbbi erdősülések is északi irányból terjedtek ezeken a keleteurópai-nyugatázsiai síkságokon dél felé, tehát az erdősülés nem a dió lakhelye felől következett be.

Azt már a magyar őstörténelemből is tudjuk, hogy őseink is az északi erdőségekből kiválva váltak pusztai népekké. Amikor arrafelé vándorolva foglaltuk el egyik őshazát vagy szállásterületet a másik után, az Azovi- és a Kaszpi-tenger, valamint az Aral-tó kiterjedése a mainál is kisebb volt, nyugodtan kóborolhattunk, és diófába sem ütköztünk.

A közönséges diónak néhány nagyobb rasszát is megkülönböztetik. Mint azt mindannyian jól tudjuk, egy biológiai fajon belül rassznak a faj egyedeinek olyan nagyobb csoportját tekintik, amely egyedek bizonyos tulajdonságaikban hasonlóak egymáshoz, és amely tulajdonságokkal megkülönböztethetők a faj többi egyedeitől. A rasszok fogalmához hozzátartozik, hogy területileg elkülönülten alakultak ki.

A Juglans regia fajnak külön kiemelendő az úgynevezett kárpáti rassza (alfaja, változata), amely a természetes diófa-állományok közül a legészakibb elterjedésű. Annyiban különbözik a fajtársak nagyobb részétől, hogy jobban bírja a hideget. Nem azért, mintha fagyállóbb lenne, hanem mert később virágzik, így elkerüli a fagyveszélyt. Ide tartoznak a Kárpátokon belül és kívül (ukrán, lengyel, cseh, német területeken) honos, természetes úton szaporodó fák, valamint az ezekből a természetes állományokból kiválogatás, esetleg keresztezés útján előállított, államilag elismert nemesített fajták, így a magyar fajták is. Az Egyesül Államok keleti felén a kárpáti rasszhoz tartozó fajták jobban beváltak, mint a dió egyéb (ott angol vagy perzsa - english, persian - diónak nevezett) fajtái.

További rasszoknak a mandzsúriai és a közép-ázsiai (perzsa) diót tekintik, és ezeken kívül megkülönböztetik a termőhely szerint elkülönült francia és kaliforniai fajtaköröket is, amelyek - főleg az utóbbiak - többnyire nemesítés eredményei.

A mandzsúriai diót illetően azonban erős fenntartásaim vannak. Szerintem az mindig is külön faj volt, csak a termése hasonlít erősen a mi diónkra, és - mint említettem - a közeli rokonság miatt jól porozza a közönséges diót.

A dió az emberi őstörténetben

Az emberi őstörténet, a történelem hajnala már kapcsolatos a dióval. Az ember ősei az emberré válás folyamata alatt végig diót ettek. A dió az ember egyik legősibb tápláléka.

A legrégebbi, ember által fogyasztott dió maradványait észak-iraki ásatásokban lelték fel, a Shanidar barlangokban. Mintegy 50000 (nem tévedés, ötvenezer) évvel ez előttről. Igen, itt.

Kép helye

De lehet, hogy tévedtem. Nem Shanidar, hanem Sanibar. A többi stimmel.

A paleolitikus időkből vannak ásatásbeli bizonyítékok a dió jelenlétére Európában, az ibériai félszigeten is.

Svájcban i.e. 7000-10000 közötti időről találtak diómaradványokat.

A neolitikus korból, i.e. mintegy 6000 körüli időből is vannak franciaországi, Terrasson melletti leletek, amelyekben bizonyítottan pirított diót fogyasztott a kései kőkorszak embere. A tűzhelyek körül a pörkölt, pirított dió héját is megtalálták. Kőkorszaki diópollen-leletek és megégett dióhéj-maradványok bizonyítják, hogy a kőkorszakban Németország középső részén, Wesztfáliában is jelen volt a diófa.

Erre az időre tehetők az izraeli ásatások diótörő-kő leletei is.

Ugyancsak a neolitikum korából Kisázsiában, Konya-Süberde ásatásaiból is előkerült a dió.

Ásatásokból bizonyított, hogy nemcsak a barlanglakók (Franciaország: Lascaux, Ibéria: Altamira), hanem a cölöpépítmények történelem előtti korának emberei is fogyasztották a diót. Ezt bizonyítják az észak-itáliai, a dél-németországi, svájci, valamint a karintiai ásatások is. És a franciaországi, Isere megyei Charavines tó cölöpépítményeinek feltárása is, ahol i.e. 2500-ról ugyancsak megtalálták a diómaradványokat.

Mivel az ember ősidők óta ismeri a diót, sok nép ősi mitológiájában, népszokásaiban is szerepet kapott. Erről külön beszélek.

Kép helye Sorsa az emberi történelemmel fonódott össze, hiszen az ember lépett elő fő terjesztőjévé. A kereskedelmen kívül a hódítások, a migrációk szerepe volt nagy abban, hogy ma már Kaliforniától Chiléig és Tazmániáig mindenhol nagyban termesztik.

Úgy tartják, a diófát a Közép-Keleten, a mai Irak területén, a folyóvölgyi legelső civilizációkban vonták először termesztésbe. Legalábbis a legelső írásos bizonyítékot Mezopotámia hagyta ránk. Amikor Hammurabi i.e. 2100 körül - más forrás szerint i.e. 1795 körül - egész Mezopotámia ura lett, fontos tennivalói közé tartozott a világ első írott törvényeinek megalkotása, amelyeket - papír még nem lévén - égetett agyagcserepeken hagyományozott ránk.

Törvényeiben - sok más, szempontunkból kevésbé lényeges törvénycikk mellett - a világon elsőként írta elő a betakarított dió tárolásának, elosztásának, fogyasztásának szabályait. Ezek lényege az volt, hogy a dió királyi táplálék, ezért az uralkodót illeti. (Nyilván.)

A dióval kapcsolatos rendelkezéseit kőbe is vésette, kemény fekete diorit oszlopokba. Kőbevésett törvénye szerint a papok még ehettek belőle, (hiszen ők vésték kőbe), de a köznép, a szegények már nem. Hammurabi törvénykönyvének itt látható egy részlete, talán éppen az, ahol a dióról rendelkezik.

Kép helye

Krisztus előtt 2000 évvel Mezopotámiában a khaldeusok olyan, kőbe vésett feliratokat hagytak hátra, amelyekben szó esik arról, hogy a babiloni függőkertben diófák is voltak. Ezt tudva már nem csodálkozunk azon, hogy a függőkertek valóban a hét világcsoda egyike voltak.

Mezopotámiából már csak egy lépés volt, és a diófa az írott történelem hajnalán továbbterjedt a Földközi-tenger keleti medencéjébe, Palesztinába, Egyiptomba, Krétára, Kisázsiába. A Mezopotámiába betörő asszíroknak tulajdonítják, hogy a diófát a Közel-Kelet általuk meghódított vidékein elterjesztették. Krétára és a görög szigetekre pedig állítólag a föníciai hajósok juttatták el.

Jaj, de könnyelműen jelentik ki írásos forrásaim szerzői, hogy a diófa az írott történelem hajnalán jutott el Palesztinába! Ott volt az már régebben is. A mai Izrael területén végzett újabb ásatások nagy számban hoztak felszínre bizonyítottan diótörésre szolgáló köveket i.e. 7000 körüli időből, akármilyen népek laktak is akkor arrafelé. A diót már akkor is törték.

A dió terjedése - állapítja meg Michel Ducros - a korai történelem idején az írás kialakulásával egyidőben ment végbe. A bagdadi agyagtáblák, a Holt-tengeri kéziratok, az ékírásos mássalhangzó-szövegek, valamint a görög ábécé kifejlődése során mindenhol megemlítik a diót.

A Bibliában is olvashatunk a dióról, mégpedig igen előkelő helyen, rögtön a Biblia elején, Mózes I. könyvében.

A 43. részben a következők állnak: "11. És monda nekik Izráel az ő atyjok: ...vigyetek ajándékot annak a férfiúnak; ...mirhát, diót, mandulát."

Tehát amikor Mózes a Biblia első könyvét írta, a dió már értékes ajándék volt.

Salamon, a zsidók legendásan bölcs királya is érdemesnek tartotta megörökíteni: „A diófás kertekbe mentem vala alá, hogy a völgynek zöld füveit lássam”.

Vagy másik Bibliafordítás szerint: "A diófásba mentem, hogy megnézzem, fakad-e (az élet) a völgynek aljában; hogy lássam, kihajtottak-e már a szőlők, s virágba borultak-e a gránátalmafák."

Ezek a Szentírás szavai, bármelyik fordítást olvassuk is, szó szerint kell venni.

Salamon király és az énekek éneke:

Kép helyeKép helye

Egyiptomban hieroglifákon maradt a dió megörökítve, Kleopátrával összefüggésben, de erről majd később lesz szó.

De nemcsak a hieroglifákon maradt fenn a dió, hanem az óegyiptomi múmiákon is, balzsam formájában. A dióolaj már akkor a balzsamok egyik alapanyaga volt.

Kréta szigetén a történelem hajnalán általános volt a diófogyasztás. Egy amerikai egészségügyi folyóiratban arról számoltak be nemrég, hogy - részben a diófogyasztással, részben az olivaolaj és a porcsin fogyasztásával összefüggésben - a prehellén Krétán gyakorlatilag ismeretlenek voltak a szív- és érrendszeri elhalálozások (Santé Magazine 1994. évi 4. sz.).

Kisázsiában, a Fekete-tenger mellékén pedig legalább 2000 éve termesztik a diót, amint azt Sztrabóntól tudjuk.

Gordioni (tetszik tudni, ez volt az a kisázsiai város, Gordiusz, ahol az indokolatlanul nagynak nevezett Sándor vagdalkozott, amikor nem tudott egy csomót megoldani - nem bírt vele, ezért felülírta a csomómegoldás szabályát), szóval, gordioni ásatásokból azt is tudjuk, hogy Midász király palotájának feltárása során diófabútorokat is találtak.

Kínai feljegyzések szerint Kínába is ekkor jutott el a diófa, a Han dinasztia idején, körülbelül a mi időszámításunk kezdetén (+-200 év).

Ősi kínai diófa:

Kép helye

És Európában? Erről a folytatásban olvashatunk.

Fel
Tovább