Előző-------------------------------- Tartalomhoz----------------------------------- Következő

A DIÓ NEMESÍTÉSE, SZAPORÍTÁSA

Kép helye Vázlat:
A diófajták nemesítése
Hazai diónemesítés
Diónemesítés Erdélyben
Diónemesítők világszerte
A csemetenevelés hazai előírása
A szaporítási eljárások összehasonlítása
Oltásról, szemzésről általában
Anyafák
Az alanyról
Feketedió alany
Egyéb diófajok mint alanyok
Magvetés
Diófajták a déli féltekéről
Első éves csemetenevelés
Oltás
Téli kézbenoltás
Helybenoltás
Tavaszi, kéreg alá oltás
Illesztő oltás
És még egy oltási módszer
Oltás mélynyugalomban, konténeres alanyra
Őszi oltás
Szemzés
Tavaszi szemzés
T- vagy pajzsszemzés
Zöldoltás, zöldszemzés
A vegetatív szaporítás eredményességének növelése
Oltás utáni csemeteápolás
A dió mikroszaporítása
A legújabb szaporítási mód
A diócsemete előkészítése ültetésre
Konténeres oltványok
Dió-faiskolák itthon és külföldön

A csemetenevelés ott kezdődik, hogy tudjuk, milyen fajtájú csemetét kívánunk nevelni - ha nem magoncot. Vagyis a nemesítésnél.

A részletes kifejtés előtt szögezzük le axiómánkat: Amióta diótermesztés van, azóta van diónemesítés is. Vagyis négyezer éve.

A Perzsa Birodalom legnagyobb kiterjedése idején a Nílustól az Indusig terjedt. Uralkodói a korabeli fő gazdasági ágazatra, a mezőgazdaságra fordították a legnagyobb figyelmet. Cyrus perzsa uralkodó asztronómusokat, művészeket, mezőgazdasági szakértőket bízott meg a legjobb diófák felkutatásával, dióik begyűjtésével, elszaporításával.

Itt kezdődött a diónemesítés. Ennek a munkának, sajnos, hamar vége szakadt, mert háborúk jöttek. I. Dareiosz, és az ő veresége Marathonnál, Xerxesz, és az ő veresége Szalamisznál, a másik oldalról pedig az - indokolatlanul - Nagy-nak nevezett Sándor, és az ő végleges győzelme a perzsákon.

A diótermesztési kutatások eredményeit is tartalmazó perzepoliszi könyvtárat leégették, a feljegyzéseket tartalmazó agyagtáblákat összetörték.

Tudjuk, a legnagyobbakról nem szabad az igazat írni, csak jót. Utólag Nagy Sándor szerepét is megpróbálták mentegetni, azt írták, nemes diót vitetett haza Makedóniába, Theofrasztosz görög filozófussal mérette föl a makedóniai diófákat, dehát ezekre már semmi bizonyíték. Ismerjük egyébként mi is az ilyen diktátorokat.

A diófajták nemesítése

Mottó:
"A diónemesítés nem más, mint a királyi dió demokratizálása."
(dr. Szentiványi Péter)

A mottó magyarázatra szorul. Szentiványi professzor egy előadásában kifejtette, én csak röviden foglalom össze.

A diófa természetes állapotában királyi tulajdonságokkal rendelkezik. Kimagaslik fatársai közül, és elnyomja az alatta, a közelében növő egyéb növényeket. Csak saját törvényeit követi. Nem csoda, hogy a diófa nemcsak a magyar népnyelvben, de egy sor más nyelvben is a királyi jelzőt érdemelte ki.

A diósgazdáknak nem az a céljuk, hogy öncélú, uralkodó diófáik legyenek, hanem diótermést szeretnének. Sokat. Hogy azt elérjék, beavatkoznak a diófa természetébe. Ez a beavatkozás a nemesítésnél kezdődik. A nemesítés során meg kell fosztani a diófát királyi allűrjeitől, és az ember számára hasznos tulajdonságait kell felerősíteni. El kell érni, hogy a diófa ne uralkodjon rajtunk, hanem szolgáljon minket.

Tisztelt diótermesztő Kollégám, a jelenkori diófajták nemes diók. Nemesek, mert nemesítették őket.

A diónemesítés szempontjából - történelmi mértékkel - igen mozgalmas, változatos évtizedeket élünk. Az elmúlt ötven évben több történt a diótermesztő és a diófogyasztó számára egyaránt jobb diófajták létrehozásában, mint a megelőző évezredekben.

Kezdetben vala a gyűjtögetés, amikor az ember összeszedte, megtörte és megette a diót. De az ember alaptermészetéhez hozzátartozik a lustaság és a kényelemszeretet, ezért a nehezen törhető, apróbb diójú fák helyett előnyben részesítette a nagyobb, szebb, vékonyabb héjú diókat. Ezért lakhelye körül mindig a szebb diókból nevelt csemetét, termőfát.

Dehát a dió botanikai leírásából is tudjuk, hogy a diófa jellemzően olyan élőlény, ami utódainak rendkívüli sokféleségét produkálja, nem jellemző rá, hogy leszármazottai a közvetlen felmenők másolatai lennének. Ezért gyakori, mondhatni általános tapasztalat, hogy a magról kelt diófákról egy évtized múltán bebizonyosodik, hogy diója nem felel meg elvárásainknak. Ekkor jön a fejsze. Nos, ezt a diónemesítési módszert nevezik a szakirodalomban fejszés szelekciónak, ami után újabb magvetés, újabb próbálkozás kezdődik, és csak a kívánalmaknak megfelelő fák maradnak meg. Ez a módszer dívott többezer éven át. Eredménye az volt, hogy a diófa-állományokban lassan-lassan kifejlődtek jól termő, szép diójú egyedek.

A dióból történő diófa-nevelés az úgynevezett generatív szaporítás. Szükség van hozzá két szülőfa génjeire, a barka pollenjére és a nővirág ivarsejtjére, így két diófa-egyed tulajdonságainak kombinálása adja az új egyed tulajdonságait. Mennyivel jobb lenne, ha a generatív szaporítást mellőzhetnénk, és egy olyan diófa tulajdonságait, amely minden szempontból kielégíti igényeinket, változtatás nélkül vihetnénk át az utódok sokaságára, vagyis vegetatív úton szaporíthatnánk a diót. Más fák esetében az oltás, szemzés sokszáz évvel előbb már gyakorlattá vált, a dió esetében viszont sokáig nem volt sikeres. Ennek oka is a dió sajátos biológiája, különböző szöveteinek eltérő hőigénye.

Egy ilyen oltásos próbálkozásról számolt be 1755-ben Duhamel Du Monceau "Értekezés a Franciaországban kultivált fákról és bokrokról" című munkájában, ahol a dióról írva megemlítette, hogy egy Monsieur le Marquis de la Galissoniere nevű nemesember arról biztosította őt, hogy lehet diót oltani, de ez a próbálkozás is sikertelennek bizonyult.

Csak a huszadik században dolgozták ki itthon is, világszerte is az eredményes vegetatív szaporítási eljárásokat a dióra, így csak ekkor vált lehetővé a kiváló diófa-egyedek tömeges sokszorozása, egyöntetű diófajták elterjesztése. Jelenleg itthon is és külföldön is a vegetatív úton szaporított diófajták - klónok - adják az árutermelő dióültetvények zömét.

A kérdés csak az, hogy melyek az elszaporításra leginkább érdemes dióegyedek. Ennek a kérdésnek a megválaszolása Magyarországon is mintegy 100 évig tartott. De máshol se ment gyorsabban. Az első gondolat világviszonylatban az volt, hogy a máshol már jól bevált, elismert fajtákat kell honosítani. Hosszú ideig tartott, mire a legtöbb diónemesítő intézetben belátták, hogy ez - egy-egy kivételtől eltekintve - nem megy. A kudarc újból, és már sokadszor a diófa sajátos biológiájában rejlett, bebizonyosodott, hogy egy adott fa - illetve annak klónjai - egy adott éghajlathoz alkalmazkodott a legjobban, más éghajlatot nem jól visel el. A diófa nem saját egyedében képes a világ igen eltérő körülményeihez alkalmazkodni, hanem az alkalmazkodást utódainak rendkívüli sokféleségével biztosítja.

Tehát a világon mindenhol arra kényszerültek, hogy helyi viszonyaik között jól díszlő, jól termő, előnyös tulajdonságokkal rendelkező diófa-egyedeket kutassanak fel, amelyek elszaporíthatók.

Csak ezután következhetett - a diónemesítés következő szintjeként - a hazai elismerten legjobb fajták keresztezés útján történő további javítása. Olyan fajtákkal való keresztezés, amelyek önmagukban is kiválóak, és rendelkeznek a hazai dióállományból hiányzó előnyös tulajdonságokkal. Kaliforniában ebben a tekintettel előrébb tartanak, de sok más országban, hazánkban is, jelenleg folyik az ilyen, már két elismerten jó fajta keresztezéséből származó újabb fajták elterjesztése. Visszatértünk tehát a generatív szaporításra, de micsoda különbség! A keresztezés irányított, az utódok vizsgálata alapos és ellenőrzött, az elszaporítás pedig vegetatív úton történik.

Fel is gyorsítja, biztonságosabbá is teszi a vegetatív szaporítást is az ugyancsak a közelmúltban kidolgozott mikroszaporítási, sejtszaporítási módszer.

És itt állunk az újabb nemesítési probléma előtt. Legújabb diófajtáink szépek, jól nevelhetők, termeszthetők, és termésüket kedvelik a fogyasztók. De nem eléggé ellenállók baktériumnak, gombának, almamolynak, fagynak. Felgyorsult életünkben már nincs idő a szelekciót újból előlről kezdeni. A technikai fejlettség viszont már lehetővé teszi, hogy a kívánt tulajdonságokat az örökítőanyag, a gén szerkezetén belüli változtatásokkal érjük el. Ez a jövő, Amerikában már ezen dolgoznak.

Kaliforniában a legelső génkezelt diófák már nemcsak konténeres csemete méretet értek el, hanem szabadföldi kísérletek céljára is kiültetésre kerültek. Háromféle irányban folynak jelenleg a kutatások:

A nemesítők kezébe újabb eszközök kerültek tehát. (Persze, nem mindenhol, csak ahol foglalkoznak vele, nem úgy, mint a hazai agrárkutatás fellegvárában, Gödöllőn, ahol a biotechnológiai központ dolgozói a munkájuk elszabotálását tekintik fő feladatuknak, vagyis az ezirányú külföldi eredmények elutasítását, az elmaradottság konzerválását.)

Pedig nem kellene csípőből elutasítani minden "génpiszkálást". Akármennyire olvasom a géntechnológia-ellenes újságcikkeket, eddig csak egy, komolynak tűnő érvet olvastam. Azt, hogy Amerikában létrehoztak olyan kukoricát, ami maga termeli a kukorica-kártevő elleni méreganyagot. Ezt én se tartom helyesnek, de van egy kompromisszumos javaslatom. Tiltsák meg az arra feljogosítottak, hogy a géntechnológia méregtermelést eredményezzen, és adjanak szabad utat minden más, jobbító szándék előtt.

A génkezelés olyan távlatokat nyithat, ami a növény-, konkrétan a diónemesítést teljesen megváltoztathatja. Segítségünkre lehet egy egészséges emberi világ megteremtésében. Egy példa, amin még nem dolgoznak Kaliforniában, de már gondolkoznak rajta:

Köztudott, hogy a penészgombák több nemzetsége, de közülük kiemelten az Aspergillus flavus nevű penész az emberre halálosan veszélyes méreganyagot, aflatoxint termel. Azt már korábban megfigyelték, korábban én is utaltam rá, hogy más magvakkal (földimogyoró, pisztácia, stb.) szemben a dióbél viszonylag kevésbé fertőződik Aspergillus-penésszel, és a penészes dióban kevesebb a méreg, mint más olajos magvakban.

Az is ismert volt, hogy egyes diófajták kevésbé fertőződnek, kevesebb mérget tartalmaznak, mint más diófajták. És megtalálták, hogy a penésszel való fertőződés, a méreganyag mennyisége annál nagyobb, minél kevesebb a dióbélben a vízben oldható csersav. A vízben oldható csersav szintje diófajtánként különbözik, kaliforniai viszonyok között a Tulare fajtában a legnagyobb.

A különböző diófajták génanyagának összehasonlításával Ryann Muir és munkatársai megtalálták azt a gént, amelyik a vízben oldható csersav túlzott termeléséért felelős.

Azon gondolkoznak, hogy ezt a gént más diófajtákba ültetve a tárolt dióbél penészesedésének elejét lehetne venni. Hát, ez már valami lenne. Még akkor is, ha a hazai laboratóriumi adatokból is tudjuk, hogy 25 C° alatt a diót támadó penészek nem termelnek aflatoxint, tehát hazai viszonyok között gyakorlatilag nincs aflatoxinos dióbél, csak szubtrópusi vidékekről származó diófélékben.

Fel se tudjuk mérni, a gének alapos vizsgálatával, megfelelő megváltoztatásával milyen nagy fejlődést lehetne elérni a diótermesztésben. Egy példa: A diófa jellemzően későn termőre forduló kultúrnövény. A diótelepítés és ápolás költségeit mintegy tíz éven át viselnie kell a diósgazdának, mielőtt érdemleges bevételhez jutna. És ami fontosabb, ezeket a nagy költségeket a dió ára is tartalmazza, tehát végső soron a fogyasztó, a társadalom fizeti meg. Mindannyian jobban járnánk, ha a diófa hamarabb teremne.

Léteznek már az első évtől termő diótípusok, mint pl. az Ideál, de azok - más okok miatt - nagyüzemileg termeszthetetlenek. Sürgősen meg kellene vizsgálni, mely gének segítik elő a korai nővirág-képzést, a fiatalkori terméshozást. A mi diónk, a közönséges dió esetében ilyen kutatásról nem tudok. De kínaiak - Zheng Jia Wang és munkatársai - a kínai hikori esetében már vizsgálják ezt a kérdést, már publikálják eredményeiket.

A dió valódi, érdemi nemesítése, ami még jó 100 éve nem is létezett, a szemünk előtt fejlődött, változott.

A hazai diófajták nemesítése tehát nálunk is úgy kezdődött, mint a világ más országaiban. A más növényeknél alkalmazott keresztezési eljárások (és esetleges mutánsok felszaporítása) helyett a dió természetes változékonyságát használták ki, és az ország különböző diótermő tájain fellelhető legjobb tulajdonságú fák (anyafák) értékmérő tulajdonságait hosszú éveken át vizsgálták, és a legmegfelelőbb anyafák vesszőit oltották át, majd további sok éves aprólékos megfigyelés után a néhány legjobbat állami elismerésben részesítették, szaporításra engedélyezték.

Új diófajta előállítása - hagyományos módon - hosszú, több évtizedes munka. Egy magánszemélynek általában nincs rá ideje. De pénze sincs rá, mert ha ezzel foglalkozik, nem tud más pénzkereset után menni. A kísérleti ültetvény fenntartása is sok költséggel jár, haszon nélkül. Ezért - nálunk is, de a világ legtöbb országában is - a 20. század folyamán az állam vállalta fel a diónemesítést.

A legegyszerűbb természetesen az lenne, ha más országokban elismert, jól bevált fajtákat honosítanának meg. A honosítás - hazai viszonyok közti felnevelés és értékelés - viszont csak igen kevés helyen, igen kevés diófajta esetében volt sikeres, az eltérő termőhelyi, elsősorban éghajlati tényezők miatt, mivel azok a legritkább esetben egyeznek a fajta létrejöttének eredeti körülményeivel. A dió nem a saját egyedében - fajtájában - képes az alkalmazkodásra, hanem utódainak sokféleségében, amelyek között nagy valószínűség szerint elő fog fordulni az adott termőhely viszonyainak jobban megfelelő egyed is.

A honosítás egyébként nem sokkal rövidíti le a fajtaelőállítás idejét. Hiszen a csemetét termőkorig nevelni kell, és csak aztán következhetnek az igazi értékmérési évek. Már igazán nem sokkal hosszabb idő, ha saját termőhelyi viszonyaink között már jól bevált, sok és szép diót termő fákat szaporítjuk vegetatív módon, vagy esetleg dióiból magoncokat nevelünk. Az értékelés során a legjobbnak bizonyult egyedeket nevezhetjük ki új diófajtának. Azt nem tudni például, hogy Alsószentivánban hány diófából került kiválasztásra a 117-es és a 118-as sorszámú, de az előttük sorakozó 116 db fához viszonyítva ez a kettő érte el a legjobb eredményt. A nemesítési munka végeztével erre a 116 fára fordított rengeteg vizsgálat, értékelés feleslegessé vált.

Még kétségbeejtőbb Moldávia esete. Turcanu professzorék több mint 50.000 (!) magoncdiót vizsgáltak meg, ezekből csak 219 bizonyult perspektivikusan további vizsgálatokra érdemesnek. Ebből a 219 vizsgálati anyagból csak a legjobb 5 kapott fajtaelismerést: Kisinyovszkij, Calaras, Corjeuti, Schinoasa, Kosztyuzsenszkij.

A nemesítői munka sikere elsősorban a leendő fajták értékmérő tulajdonságainak meghatározásában rejlik, majd azok aprólékos, következetes értékelésében. A munkában nem szabad felületesnek, hanyagnak lenni, vagy egyes, eleve szimpatikusabb egyedek felé részrehajlónak lenni, mert ezekben az esetekben a végeredmény romlik.

Mit is nevezhetünk értékmérő tulajdonságnak? Nagyon egyszerűen a termés mennyiségét és minőségét. De ez nem ilyen egyszerű. Fel kell jegyezni és értékelni kell minden fajtajelölt esetében azokat a tényezőket, amelyek a termés mennyiségére és minőségére hatnak. Néhány ilyen: A növekedési erély, a korona alakja, a termőre fordulás ideje, a betegség-ellenállóság, a dió mérete, alakja, a fagytűrés (virágzás és kihajtás ideje), stb., stb. De a diónál nemcsak a héjas dió mennyisége érdekes, hanem inkább a dióbél mennyisége, mert nálunk inkább az tekinthető végterméknek. Ezért mérni, értékelni kell a törhetőséget, a dióbél kihozatali arányát is. A minőség pedig - bár sokszor szubjektív megítélés alá esik - a dióbél színétől, a dióbél hártyájának csersavtartalmától, a dió belső válaszfalainak keménységétől függ, vagyis a felesen kinyerhető dióbél mennyiségétől és minőségétől, végül pedig - bár ez már eléggé szubjektív, mégis vizsgálni kell - a dióbél ízétől.

A nemesítés kezdetén egyéb szempontok is meghatározásra kerülnek, amelyek idővel, a nemesítés végére elvesztik jelentőségüket. 1950-ben például, a hazai diónemesítés újraindításakor a teljes magyar mezőgazdaság kézi munkára volt alapozva. Ezért szempontként került meghatározásra, hogy olyan diófajtákra van szükség, amelyek viszonylag korán érnek, gyakorlatilag szeptemberben, amikor az akkor még a termőföld mintegy 80 %-án gazdálkodó egyéni gazdák még nem kezdenek a kukoricatöréshez. Akkor még híre sem volt a kukorica csőtörő gépeknek, pláne nem a kombájnoknak, és 9 évvel voltunk a tsz-szervezés előtt. Ma már mosolyogtató, hogy miért kell a diónak a kukorica előtt érnie, de ennek a nemesítési szempontnak mindenesetre megvan az a mellékes hozadéka, hogy a hazai dióknál fel sem merül az őszi fagyok kártételének veszélye, ami egyes északabbi országokban - pl. Kanadában - már szempont lehet.

És van ennek a több mint ötven évvel ezelőtt meghatározott dióérési szempontnak egy olyan hozadéka is, ami a legutolsó években kapott jelentőséget. A magyar dió előbb érik, mint a francia, és ez jelent ősszel egy néhány napos, kihasználható versenyelőnyt a nyugateurópai piacon. (Ha már mi is benne vagyunk a közös piacban.)

Diókeresztezéssel a nemesítők csak a 20. század második felében kezdtek foglalkozni, és génmanipulációra - ami pedig felgyorsíthatná és biztosabbá tehetné a nemesítést - tudomásom szerint eddig Európában nem, csak Kaliforniában került sor, ott is csak a betegségek iránti ellenállóságot célozva.

Mi is az a diókeresztezés? Manapság az embereknek olyan képzetük van a diókeresztezésről, mint az útkeresztezésről.

Kép helye Pedig a kifejezés csak annyit jelent, hogy az anyafajta nővirágát elzárják a levegőtől, a szabad beporzástól, és célzottan más diófajta pollenjét viszik fel a bibére. Pontosabban ez úgy történik, hogy ne teljesen zárják el, hanem a kibomló csúcsrügyre egy vattacsomót kötnek, amit a pollen felhordásakor vesznek le. Utána megint elzárják, a virágzás befejeztéig. Az így létrejövő diótermés mindkét szülője ismert, és reményünk van rá, hogy a két szülő - előnyös - tulajdonságait egyesíti. Ha az elültetett, felnevelt dió, már mint fajtajelölt a várakozásoknak mégsem felel meg, hát akkor tévedtünk. De hogy a keresztezésből nagy valószínűséggel új, jobb fajta szülessen, a keresztezést többszáz esetben kell elvégezni. Hosszú, lassú, költséges munka.

Igen. És hogyan tudjuk elérni, hogy a pollen, amit a nővirág bibéjére ecsetelünk, valóban olyan pollen legyen, amilyent szeretnénk? Nagyon egyszerűen, Frans Geraets diófaiskolás képei nyomán. Levélborítékot kötünk föl a fára, nejlonzacskóban. A barkavirágzat a borítékba lógjon.

Kép helye

Amikor felbontjuk a borítékot, hogy megnézzük, mit kaptunk, kevés sárgás port látunk benne. Ebből tudjuk, hogy nem vagyunk politikusok, mert azoknak fehér port szoktak küldeni. A pollen felhordásához ecsetet használunk.

Kép helye

Kép helye Amerikában az állam szerepe hagyományosan más volt, mint Európában. Ezért a diónemesítést nem az állam indította el, hanem a termelők. Elszigetelt minkájuk egy-egy megfelelő diófajta létrehozására jó volt, de átütő sikert nem értek el. A kaliforniai igen kedvező adottságok és egy vállalkozó szellemű termelő munkája kellett a kaliforniai termelési körzet kialakulásához, amire diófeldolgozó ipar, kereskedelmi hálózat, végül állami diókutatási és nemesítési tevékenység is létesülhetett. Behozták a francia fajtákat is, valamint a mandzsúriai diót, és komoly keresztezési munkákba kezdtek.

Kaliforniában az állam - pontosabban a Davis Egyetem - csak akkor kezdett a diónemesítéssel foglalkozni, a termesztők segítségére sietni, amikor a diótermesztési körzet már kialakult. Igaz, attól kezdve - elsősorban Serr professzor tevékenységének köszönhetően - igen intenzív kutatási, nemesítési tevékenységet végeznek. Serr professzor volt világviszonylatban az első, aki keresztezéses eljárással állította elő az új diófajták tömegét.

Amerika Kalifornián kívüli, többi részén az állami diónemesítés továbbra is hiányzik, a diótermelőké a főszerep. Ezen a kontinensnyi területen a termelők szaporították el a jobb értékmérő tulajdonságokkal rendelkező egyedeket. Ezzel felszaporodtak az értékesebb tulajdonságokkal rendelkező diófák, egyöntetűbbé vált a termelők állománya, előre tervezhetővé vált a termésmennyiség. Újabban a jobb dióbél-minőségű fajták előállítása került előtérbe, a kereskedelmi igényeknek megfelelően. Jelenleg is a magánvállalkozások végzik többnyire a fajtaelőállító tevékenységet. (Kanadában is, Új-Zélandon is.) A jó minőségű dióbél iránti piaci igény ösztönzi a nemesítést.

Két kép egy amerikai diónemesítő telepről:

Kép helye
Kép helye

Hazai diónemesítés

A hazai diónemesítés a 20. század elején, az 1910-es években kezdődött. Kezdetben az akkoriban legjobbnak tartott francia diófajták honosításával kísérleteztek. Kedvezményes akció keretében nagyobb mennyiségben hoztak be dió vetőmagot és oltványt az állami faiskolák és a nagyobb uradalmak részére. Az import-anyag beszerzésében Korponay Gyula vett részt. A honosítási próbálkozásoknak az 1920-as évek egyik igen kemény tele (1928/29) vetett véget, amikor a honosítás alatt álló francia diófajták szinte egyöntetűen mind kifagytak, a fájuk sem viselte el a Kárpát-medence hidegét.

Az 1930-as évek vége felé Fertődön indult újra a hazai diónemesítés, ekkor is francia diókkal kísérleteztek, de már nem a francia fajták honosításával, hanem francia fajták dióiból nevelt magoncok összehasonlító vizsgálatával. A fertődi diónemesítés Porpáczy Aladár nevéhez fűződik. Két sikeres fajta kiválogatása történt meg: a Fertődi 1 (korábbi nevén Eszterházi 1) és az Eszterházi 2. Az utóbbinak a potenciális termőképessége alacsony, ezért ma már nem ajánlják telepítésre, az előbbi viszont kiemelkedő minőségű diót produkál, de nagy hátránya, hogy igényes, és őseitől a fagyérzékenységet is örökölte.

Porpáczy Aladár érdeme, hogy megvalósította a dió hazai növényházi szaporítását, a kézben oltásos módszert, és ő kezdte meg a diófák klón szaporítását is.

Kép helye A későbbiekben 1950-ben indult újra a magyarországi diónemesítés, ami kezdetektől gyakorlatilag máig Szentiványi Péter érdi kutató nevéhez fűződik. Ő először Korponay Gyulával közösen végigjárta a 20-as évek francia importjából megmaradt ültetvényeket. Megállapította, hogy a hazai természetes magoncdiókat sem termesztési érték, sem áruérték szempontjából nem érik utól a megmaradt import-egyedek.

A francia diók honosítása tehát nem vezetett eredményre.

A hazai diónemesítésben a sikert dr. Szentiványi Péternek az érdi kutatóintézetben végzett több mint 50 éves nemesítő munkája hozta meg. Nemesítői módszere ugyanaz volt, mint a világ többi kutatóintézetéé a 20. század folyamán: A hazai természetes, magonc populációból kiválogatott legjobb egyedek összehasonlító vizsgálata, a legjobbak állami elismertetése és elszaporítása.

Kép helye

A kép azon a nyáron készült, amikor dr. Szentiványi Péter 80 éves volt.

Az ünnepelt kommentárja a képhez: "A szemem nem azért van lehúnyva, mintha már lehúnytam volna. Csak pislogtam."

Kép helye

A feladat, amibe Szentiványi professzor fiatalon belevágott, igen nagy volt. Az ország hatmillió diófája mind más tulajdonságokat, "fajtajelleget" képviselt. Ezekből kellett a legjobbakat, mintegy ezret megkeresni és évről évre visszatérően a tenyészidőszak folyamán többször is értékelni, majd a legjobbakat Érden elszaporítani.

Munkáját 1950 körül a Tiszaháton kezdte, Tiszacsécsén, idősebb Makai Sándor kertjében. Végigjárta a Tiszahát falvainak diófáit, és ezek mellett szülőföldjének, Alsószentivánnak szép diófasorát is bevonta a vizsgálatokba. Munkásságának eredménye a három legjobb, nemes magyar dió elismerése és elszaporítása (Alsószentiváni 117, Milotai 10, Tiszacsécsi 83).

Melyek voltak az 1950-ben megindult diónemesítés meghatározott céljai?

Amint az a fenti célokból is látszik, a hazai diótermesztés sikerét évről évre a tavaszi fagyok teszik kérdésessé. Nem mondható, hogy a hazai kutatás nem foglalkozott ezzel a kérdéssel intenzíven. Mivel a nemesítés alapmódszere a szelekció volt, több éven keresztül megfigyelték, a számításba vehető jelöltek közül a fagykáros években mely jelöltek voltak azok, amelyek a későbbi kihajtással elkerülték a fagyot. Ezekre külön figyelmet fordítottak. (Ugyanezt a módszert alkalmazták Ausztriában is a nemesítők.) De azt tapasztalták, hogy az évenkénti időjárástól függően egyik évben az egyik fajta kerülte el a fagykárt, másik évben pedig egy másik. Tehát az egyéb fontos értékmérők szempontjából ígéretes jelöltek közül nem akadt igazán fagyelkerülő. (A Franciaországban fellelt Szent János-dió inkább csak érdekesség, termesztési szempontból nem értékes.)

A kihajtáskori, virágzáskori fagyoknak a leendő diófajtákra gyakorolt hatását vizsgálva a kutatók itthon is, más országokban is egy különös jelenséggel találkoztak. Egyes fagykáros években a vizsgált diófák sorában akadt egy-egy, amelyik bár ugyanúgy kihajtott, mint a többi, mégsem fagyott el ugyanúgy. Mintha fagyálló lenne. Ezeket az egyedeket külön vizsgálatok alá vonták, vesszőiket alanyra oltották, és csemetekortól kezdve figyelték.

De azt tapasztalták, hogy úgy a leoltott csemeték, mint az eredeti, meg nem fagyott hajtású fa a következő tavaszi fagyok alkalmával ugyanolyan fagykárt szenvedtek, mint a többi. Tehát egyszeri, véletlenszerű fagytűrés előfordul néha a diófa-egyedek között, de hogy ez hogy történhet, annak magyarázatával még adós a kertészeti tudomány. Nálunk is, külföldön is.

A diófélék családján belül a Carya-diók között megvan viszont a keresett fagytűrés. Az amerikai síkságon évente rendszeresek az északról lezúduló hidegek, amelyek ellen az őshonos pekándiók megtalálták a védelmet. A fagytűrést - génmanipuláció útján - sürgősen be kellene építeni a hazai dióállományokba. Szerintem. Dr. Szentiványi Péter egy előadásában viszont annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a tavaszi fagyok elkerülésére - megfelelő, később kihajtó külföldi fajtákkal - keresztezéssel is érdemes lenne próbálkozni.

Mint azt Szentiványi Pétertől tudjuk, már az 1960-as években világosan látható volt a hazai szelekciós diónemesítés legnagyobb hiányossága. Hiányzott a szelektált, elismert magyar fajtákból a termésbiztonság. Ennek növelésére két út kínálkozott. Egyrészt a virágzás késeiségét kellett fokozni, másrészt a csúcsrügy nővirágának esetleges elfagyása miatti terméskiesést a később hajtó, később virágzó oldalrügyekből pótolni.

A kaliforniai diónemesítés eredményeként megjelentek időközben a közönséges dió fajtái között az oldalrügyeken is termő, tehát potenciálisan nagyobb termőképességű fajták. A hazai diónemesítésnek ezen a területen is lépnie kellett.

Mindkét tulajdonság - a kései virágzás és az oldalrügyes nővirág-képzés - megvolt a kaliforniai Pedro fajtában, ezért elsősorban keresztezési partnerkénti meghonosítása vált fontossá. (Ezek a tulajdonságok más, keresztezéssel előállított kaliforniai diókban is megvoltak, amelyek Szentiványi és Serr professzorok jó együttműködésének következményeként Érden is kipróbálásra kerültek, de a honosítási próbálkozások a többi kaliforniai fajtánál nem vezettek olyan eredményre, mint a Pedrónál.)

A Pedro bevonását a hazai keresztezésekbe az indokolta, hogy ősei között mandzsúriai dió is szerepel. A mandzsúriai dió - mint korábban láttuk - a vessző oldalrügyein is hoz nővirágot, és gyakoribb a fürtös termés. Keresztezésbe vonásával Kaliforniában egy sor bőven termő fajtát hoztak létre, amelyek közül nálunk a Pedro meghonosítása járt úgy-ahogy sikerrel.

Kép helye A Pedro értékei közé tartozik a fentieken kívül a világos színű termés is. De hátrányai is vannak. Kaliforniai lévén, magasabb a melegigénye. Dióhéja szokásosan is vékony, de hűvösebb évben - szerintem átlagos évben is - előfordul, hogy a héjat nem neveli ki teljesen, az hiányos marad, tehát a héjas termés értéktelen, és bélként se lesz egészen tiszta. És sokszor a belet se hízlalja ki, a bél csökött marad, nem tölti ki a héjat. Önmagában tehát nem túl értékes hazai viszonyaink között. De ismertetett jó tulajdonságai az utódok egy részébe átörökíthetők.

A magyar alapfajták közül az M-10 és az A-117 fajtáknak a Pedro fajtával való keresztezése, továbbnemesítése képezte az 1970-es évektől a hazai nemesítői munkát. Ma már rendelkezésre állnak, elszaporítás alatt vannak ezek a keresztezett fajták is.

A hazai fajták és a Pedro keresztezéséből származó fajtákat arról lehet felismerni, hogy nevükben a hazai fajtanév és szám után kötőjellel még egy szám szerepel, vagy a fajtanév után egy jelző (pl. Milotai 10-14, vagy Milotai bőtermő). Küllemre pedig arról, hogy feltűnően sok oldalrügyön is virágzanak, teremnek. Az ebben a csoportban államilag elismert fajták közös jellemzője, hogy mindegyiknek a magyar dió az anyja, a Pedro az apjuk. Két kép az újabb, intenzív fajtákról:

Kép helye Kép helye

Már jelen vannak, állami elismerésre várnak a fordított keresztezések is, amelyeknek a Pedro az anyjuk, az apa pedig nemcsak a három magyar alapfajta, hanem más, hazai tájfajták is. Ezek a fajtajelöltek egyelőre P-188, P-371, P-397 és más kódszámokon futnak. Bár Szentiványi professzor ma már nyugdíjban van, a kutató kht-ban tovább gondozzák ezeket a jelölteket, reméljük, végleges elismertetésükig. Érden kívül egyes dunántúli termesztők állományában is fellelhetők ezek a jelöltek.

A keresztezett diófajtákról üzemi tapasztalat nem sok van, koruknál fogva is még kevés terem belőlük.

De amíg a továbbkeresztezett hazai diófajtákról még nem lehet sok véleményt mondani, a hazai szelektált fajtákról annál inkább. A három magyar alapfajta (M-10, T-83, A-117) - Dr. Szentiványi Péter munkásságának köszönhetően - már önmagában is a világ legjobb diói közé tartozik, termelői és fogyasztói szempontból egyaránt.

Kép helye

Hasonlítsuk össze a hazai Milotai 10-es diót (jobbra) az olaszok büszkeségével, a Sorrentóval. A különbség szembetűnő.

(Szentiványi Péter): „Az újabb nemesítési cél olyan változatok létrehozása, amelyek nagyobb arányban az oldalrügyekben is differenciálnak nő virágot, tehát az abból keletkező hajtások csúcsán is képesek termést hozni, ez - a ma termelésben levő diótípusokhoz viszonyítva - fokozott termőképességet képvisel.”

Kép helye És: „Hazai diónemesítésünkben, a mi klimatikus viszonyainkhoz alkalmazkodott fajtáinkkal létrehozott hibridek nevelése és vizsgálata folyamatban van, s az első mutatkozó gyümölcsök jelzik, hogy a Kárpáti fajtakörhöz tartozó diótípusok is könnyen átveszik a sokkal fokozottabb és lényegesen fiatalabb korban bekövetkező termékenységet.” (1976)

Szentiványi professzor diónemesítő munkáját Bujdosó Géza folytatja Érden, ő már a jövő embere. Nagyon értelmes, nagy tudású, széles látókörű fiatalember.

Talán rá vár az a feladat, hogy olyan új, nagy termőképességű fajták jelenjenek meg Magyarországon, amelyek az eddig közreadott oldalrügyes hibridfajták legnagyobb hibáján, a gyenge baktérium- és általában betegség-ellenállóságon javítani tudnak.

Szükség is van a munkájára, mert az Unióban, amiben benne vagyunk, nagy a verseny. Ez egy nagy közös piac, ahol mindenki a saját áruját akarja eladni, a diófajták esetében is. Hogy a hazai diótermesztés háttérbe ne szoruljon, szükség van a minden tekintetben megfelelő hazai diófajtákra, mert hazai viszonyaink között azok érzik leginkább otthon magukat, velük lehet fenntartani és fejleszteni a hazai diótermesztést.

Ami a legfontosabb.

Bujdosó Géza és Agnes Verhaege francia diókutató:

Kép helye

Diónemesítés Erdélyben

Romániában több helyen is foglalkoznak diónemesítéssel. Kiemelendő közülük az Algyógyi Gyümölcstermesztési Kutatóállomás, amely a Felső-Háromszék vidéki természetes dió populáción alapuló szelekciós munkát fontos feladatának tekinti. Az Állomáson 1958 óta már eddig is 18 diófajta és 2 alanyfajta kapott állami elismerést. Közülük legnagyobb sikerűek a Sebeshelyi (románul Sibisel) névvel jelzett fajták, én 8 db-ról tudok, amelyek joggal mondhatók nemzetközi elismertségűeknek, hiszen Németországtól Törökországig csak jókat írnak róluk. Valamivel újabbak a Claudia, Germisara, Orastie, Sarmis nevűek. És a Geoagiu nevűek, Algyógy román nevéről elnevezetten.

A 2007-ben kezdődött újabb nagyszabású szelekció a tájegység 19 településére terjed ki. A szelekciós munka kezdetén meghatározták az elvásárásokat.

Tehát a leendő fajták úgy a termesztők, mint a fogyasztók elvárásainak feleljenek meg. Emellett jól tűrjék a helyi klímát, biztosan teremjenek.

2007-2008-ban összesen 79 értékes típus került kiemelésre, további vizsgálatra. A 79 egyed közös jellemzői:

Az összes szempont együttes értékelése után a vizsgált állományból négy nagyon értékes típus emelhető ki. FFA-11 (a név valószínűleg Futásfalvi 11-et jelent), ALB-22 (Kézdialbisi 22-nek gondolom), SZEN-10 (talán Szentkatolnai 10) és OZSD-37 (Ozsdolai 37 lehet).
NévFamagasságKoronaátmérőTörzskörméretFakadási időszakBélarány
FFA-116 m8,5 m1 mközepes55,2 %
ALB-227 m8 m0,95 mközepes54,1 %
SZEN-109 m8 m1,86 mközepes53,4 %
OZSD-379 m8,5 m1,57 mközepes52,3 %

Lehet, hogy elhamarkodom, de ezekért a leendő diófajtákért Bandi Attiláé lesz az érdem.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább