Saját célra bárki szabadon nevelhet diócsemetét. De ha a diócsemete-előállítás eléri a kereskedelmi mértéket, annak már kemény szabályai vannak, amelyeket a 90/1997. (XI. 28.) FM-rendelet ír elő. Akinek az a szándéka, hogy üzleti céllal nevel diócsemetét, javaslom, tanulmányozza át a rendeletet, aztán keressen fel egy működő gyümölcsfaiskolát, beszélgessen el a tulajdonosával, végül keresse fel a hatóságot, a Vetőmagfelügyelőséget. Ha még mindig megmarad a kedve, hozzákezdhet a - nagyon is jelentős - beruházásokhoz.

A magam részéről csak helyeselni tudom a rendeletben rögzített komoly szakmai követelményeket, mert ezek betartása biztosítja a magyar diótermelés szinvonalát, a magyar dió minőségét. A ma már több mint 100 éves komoly szakmai előírások eredménye, hogy a magyar dió minősége összehasonlításban kiállja a próbát a világ bármelyik diójával, és összehasonlíthatatlanul jobb egyes szomszédos országok diójánál.

A dió szaporítható generatív úton (magról), vagy vegetatíve (oltással, szemzéssel, stb.). A vegetatív szaporítás újabban terjedő módja a mikroszaporítás (sejt- és szövettenyésztés). A szaporítás kérdésének eldöntése a leendő diófa- vagy dióültetvény-tulajdonos első, egyik legfontosabb kérdése. Sokan meggondolatlanul döntenek ebben.

A magról történő szaporítás változatos, teljesen kiszámíthatatlan tulajdonságú utód-fákat eredményez akkor is, ha a beporzást magunk végeztük, minden szempontból tökéletesnek tartott fák - vagy ugyanazon fa - virágai között. A dió igen variábilis növény, az utódok jellege széles határok között fog változni. Lehet közöttük egészen kiváló is, de mire az utód-fák tulajdonságait értékeljük, évtizednél hosszabb idő telik el, munkánk igen csekély hatásfokú lesz.

Gyakran történik, hogy egy papírhéjú, pirosbelű, vagy más szempontból értékesnek gondolt fa dióit ülteti el a lelkes gazda, annak reményében, hogy az utód is olyan lesz. Hát, a legritkább esetben lesz olyan.

Egy előnye viszont egészen biztosan lesz a magról történő szaporításnak: a csemete növekedése gyorsabb lesz, és általában is elmondható, hogy a nemesített fajtáknál nagyobb növésűek a bizonytalan származású magoncok. Tehát akkor ajánlható a magról való szaporítás, ha egy szép, nagy diófát akarunk valahova, aminek az árnyéka, szépsége, hangulata jelenti számunkra a fő értéket, és az esetleges szép diótermés csak ráadásként jöhet. Természetesen a fatermelési célú diószaporítás külön kérdés, arról külön beszélünk majd.

A másik előnyük a magoncoknak, - ha az anyafa is ugyanazon a termőhelyen nőtt magoncfa volt, - hogy valószínűleg az adott termőhelyhez alkalmazkodott diófát tudunk nevelni. Várhatóan jól érzi majd magát, és szép fa lesz. Reméljük.

Magoncnak nevelt első éves diócsemeték Lengyelországban:

Hát, igen, azokon a vidékeken, ahol a diótermesztési kultúra alacsony fokú, nem igénylik az egyöntetűen szép diót termő bőtermő fajtákat, a diófaiskolák magoncokat nevelnek. Például Koreában, ahol talán még csak nem is léteznek elismert diófajták.

Vegetatív úton is szaporíthatunk az általunk kívánatosnak tartott diófáról utódot, aminek tulajdonságai biztosan meg fognak egyezni az anyafa tulajdonságaival (ha sikerül a szaporítás), hiszen gyakorlatilag annak a sarja.

Az államilag elismert diófajták is mind egy-egy anyafa vesszőinek, rügyeinek elszaporításával, gyakorlatilag az anyafával megegyező tulajdonságokat megtestesítve jöttek létre, szaporodtak el. A nemesítők az egyes fajták értékmérő tulajdonságait hosszú éveken át vizsgálva választották ki a leghasznosabb, legértékesebb fajtákat. Azt, hogy a különböző fajták valóban olyan értékekkel rendelkeznek, mint amit a nemesítők állítanak, az állam megfelelő hatósága ismeri el. Nálunk is, és mindenhol a világon. Az egyszer elismert, termesztésre engedélyezett fajta tulajdonságai tehát állandóak, nem is szaporítható máshogy tovább, csak változatlan génállománnyal, vegetatív úton. A fajta további javítására már csak - esetleg hasonló, de mindenképpen új, - más néven van lehetőség. Viszont a fajta tulajdonságainak leromlására sincs lehetőség, mert ameddig a fajta él, ameddig termelésben tartják, változatlan tulajdonságokat mutat. Egy diótermesztő számára, aki nagy összegeket fektet be a termelésbe, ez nagy biztonságot jelent.

Történelmi léptékkel nem is olyan régi eljárás az oltásos, szemzéses vegetatív szaporítás, a legfejlettebb európai termőtájon, a franciáknál se. Igaz, már a 15. században írták, hogy Vinay körzetében egy földbirtokos nemes, de La Blache a másik diótermőtájról, Périgordból hozott feleséget, aki hozományként périgordi dióoltványokat hozott magával. Kétszáz évvel később is mutogattak egy diófát, ebből a hozományból, ami háromféle diót termett ("hosszút, szabályosat és ízeset").

De még 1755-ben is azt írta Duhamel Du Monceau a Franciaországban termesztett fákról és bokrokról szóló könyvében, hogy a diót magról kell szaporítani. Egyszer egy nemesember, Galissoniere márki megpróbálta oltással szaporítani a diót, hasítékoltással, pajzsszemzéssel is, de eredmény nélkül.

Pedig Vergilius már i.e. 33-ban leírta a hasítékoltás módszerét is és a pajzsszemzését is.

Az 18. évszázad második fele volt az az idő, amikor a termesztők megtanulták, hogyan lehet eredményesen oltani, szemezni. Ha beleolvasunk Duhamel Du Monceau most említett könyvének 1806-os, második kiadásába, ott már ezt találjuk: "A gyakorlat tanította meg Svájc, Grenoble és Périgeux termesztőit, hogy a fák termővé tételének ez az eszköze."

Az oltványok előállítása a legelterjedtebb szaporítási mód. Hátránya, hogy lassú, és az eredményt a termesztés - pl. időjárási - körülményei nagyban befolyásolják. Jellemző példa erre a 2002-es év, amikor az ország legnagyobb diócsemete-előállítója, az érdi Gyümölcs-Dísznövény Kht közel sem tudta az igényeket kielégíteni, mert nem sikerült a nevelés.

Megjegyzem, a diócsemete-előállítás jelenlegi formájában képtelen a piaci igények változásaihoz alkalmazkodni, az országban vagy diócsemete-hiány, vagy többlet van.

A mezőgazdasági nagyüzemek 1991-92-ben politikai alapon végrehajtott tönkretétele után hirtelen a többmillió törpebirtok országa lettünk. És milyen szép is az, amikor a saját földem végét egy szép nagy diófa zárja le! (Nem is szélesebb a földem, mint egy diófa.) Tehát ültessek egyet! Erre a tömegigényre nem volt Érd felkészülve, a nagyobb dióskertek, dióültetvények beruházásai is többéves halasztást szenvedtek, és a hiány csak lassan szűnt meg.

2002-ben csak 77.000 db diócsemetét állítottak elő a hazai faiskolák, 2003-ban pedig kb. 100.000 db-ot. 2010 körül pedig a túltermelés miatt eladhatatlan sok diócsemete.

Amint már megbeszéltük, a nemes diófajtákat legáltalánosabban vegetatív úton szaporítják. A dió esetében ilyen vegetatív szaporítási módok az oltás és a szemzés.

Mi jöhet még számításba? Régebben a bujtással is próbálkoztak, de nem sok eredményre vezetett. Sőt, Iránban még diógyökér-darabok szétültetésével is végeznek vegetatív szaporítást. És természetesen a legígéretesebb vegetatív módszer, a mikroszaporítás.

Azt hiszem, a bujtást röviden elintézhetjük. Irániak szerint sikeres módszer. Szovjet kutatók a középázsiai szovjet köztársaságokban is leírták. Mondhatjuk, ezek a sikerek máshol a világon nem ismételhetők meg, mert a középázsiai diórassz biológiai sajátosságaiból adódnak, a más rasszokhoz képest feltűnően erős szaporítószövet-aktivitásból, ugyanúgy, mint a kirgiz, üzbég, stb. görcsös diófák.

Világviszonylatban Zatykó Imre (1957) végezte eddig a legeredményesebb bujtás-kutatást, a középázsiai rasszon kívül. Zatykó módszere az volt, hogy a nemesnek tekintett anyafát kivágta. Tövét feltöltötte földdel, és a tőből sok, erős tősarj indult meg. Ezekről a következő tavasszal leszedte a földet, a tősarjak tövét mélyen bemetszette, a nyílásba éket illesztett, és a földet újból rátöltötte. A sebből gyökerecske fejlődött. Később a sarjak öntözés, ápolás után szétültethetők voltak.

A legegyszerűbb vegetatív szaporítási mód a hajtások, vesszők legyökereztetése lenne, ha menne. De a diófa gyakorlatilag az egyetlen fás szárú növény, amit eddig nem sikerült dugványról meggyökereztetni. Ennek az az oka, hogy a diófa rügyeinek, hajtásainak jóval alacsonyabb a hőigénye, - már 10-15 C°-on jól hajt a diófa, - mint az a hőmérséklet, ami a szaporító szövet, a kallusz képződéséhez kell. Ez több mint 20 C°, optimálisan 27-28 C°.

A gyökérfejlődés nem képes követni a hajtás fejlődését, így gyökér hiányában a dugvány gyakorlatilag kiszárad.

Komoly kísérleteket csak kaliforniai kutatók végeztek a diófa hajtásainak, vesszőinek meggyökereztetésére, az 1970-es években. Céljuk egyaránt a saját gyökerű, alanymentes nemes diófa létrehozása, valamint az egyöntetű, vegetatíve szaporítható alanyfajta megtalálása volt. Bár többféle diófajtát és többféle gyökereztetési elgondolást kipróbáltak, próbálkozásaikból nem született hasznosítható eredmény. De amit tapasztaltak, nem hagyható figyelmen kívül.

A gyökereztetést leveles hajtásokon és fás vessződarabokon is kipróbálták. A vágásfelületet letisztították, még enyhe kénsavas oldattal is kezelték, amit aztán lemostak. A gyökeresedést növekedési hormonnal, indol-3-vajsavval (IBA) segítették elő. A fajtánkénti eredmények bár erősen szóródtak, (0, 10, 22, 50 %-ok), összességében kiábrándítók voltak. A kísérletben párhuzamosan a kaliforniai viszonyok között számításba vehető alanyfajok is résztvettek, amelyek közül a Paradox alany 80 %-ot, a J. hindsii alany 60 %-ot ért el, de a közönséges feketedió eredményessége 0 % volt. Talán tovább kellett volna vizsgálni. Még most, nálunk se lenne késő. Mint a kutatók megjegyezték, a gyökereztető közeg se mindegy.

Később más kutatók is végeztek hasonló kísérletet. Azzal egészítették ki, hogy a diófával szimbiózisban élő gyökérlakó gombák spóráit is felhordták a vágásfelületre. De az eredmény így is elmaradt.

A vegetatív diószaporítási eljárások sikerességét évszázadokon át az gátolta, hogy a szaporító szövet, a kallusz fejlődéséhez nagy meleg szükséges, és a diófának ezt az igényét a diótermesztéssel foglalkozó, diónemesítéssel próbálkozó társadalom, mondhatni, egy emberként hagyta figyelmen kívül. Az egész világon. Még azután is, hogy 1931-ben Sitton egy szakcikkben leírta, hogy a diófa szaporító szövete 25-30 C°-os állandó meleget igényel. Se többet, se kevesebbet, és ezeken a határokon belül se ingadozzon. Sittont kéne olvasni.

Hartmann és munkatársai 2002-ben ilyen erős összefüggést találtak a hőmérséklet és a kallusz-képződés között:

A dió oltásával, szemzésével világszerte sokan foglalkoztak és foglalkoznak ma is. A módszerek sokfélék, egyes kutatók, szaporítók más módszereket tartanak sikeresnek.

Hazai viszonyok között a kidolgozott módszerek közül viszonylag biztonságosnak és nem túl drágának kettő mutatkozott, a szabadföldi szemzés, valamint a kézzel vagy géppel végzett kézbenoltás.

Oltáshoz is, szemzéshez is alany kell, valamint a nemesnek tekintett dió vesszője vagy rügye. Az alany biztosítja a jó gyökérfejlesztést, a nemes rész pedig a nemesített, jó diótermő tulajdonságokkal rendelkező fák nagybani elszaporítását.

Az alany legtöbbször kétéves csemete, vagy ha jól fejlett, az egyéves, de oltanak vastagabb törzsre, esetleg ágra is. Még szinte ismeretlen, de Koreában kidolgozták a kelő diócsírára való oltást is.

Az oltásra, szemzésre használt hajtásokat, vesszőket, szemeket úgynevezett anyafákról szedik. Anyafának az általunk szaporításra ítélt bármelyik diófát kinevezhetjük, de ha kereskedelmi méretekben szándékozunk diócsemetét szaporítani, az anyafát az illetékes felügyelőséggel jóvá kell hagyatnunk. Ez nem fog könnyen menni, mert szaporításra csak államilag bevizsgált, engedélyezett fajták kerülhetnek. Ezek anyafája általában már nem az az eredeti fa, amiről a fajta legelső vesszői vagy szemei származnak, hanem anyafák lehetnek az eredeti anyafa klónozásából, vegetatív továbbszaporításából származó fák is.

A három legelterjedtebb, legjobb magyar diófajta, az A-117, az M-10 és a T-83 közül ma már csak ez utóbbinak él az eredeti anyafája. Tiszacsécsén, az iskola udvarán történt, 1951-ben a kiválasztása. Először Tiszacsécse határában, majd Érden szaporították tovább. Az iskola azóta megszűnt Tiszacsécsén, az épület ma már ifjúsági házként működik, de a T-83-as anyafa még él, köszöni szépen, egészséges, és jól érzi magát. Bár idős, de panasza nincs.

Az anyafák létének egyetlen célja a nemes oltóvessző nevelése.

Tisztelt Kollégám, tekintse meg a kétoldalt látható képeket. Anyafák láthatók rajtuk, 20 éves korban. Ugyanazon fajtájú dió anyafái, kizárólagosan oltóvessző termelési céllal. A baloldali képen téli állapotban, a vesszők megszedése után láthatók, a jobboldali kép pedig még a vesszők lemetszése előtti állapotukat mutatja. Jól látszik, hogy az előtörő hajtásokból fejlődő vesszőket minden évben teljesen lemetszik, az anyafából csak a csonka törzs marad.

Öt évvel később, 25 éves korukban már így néztek ki ugyanazok a németországi anyafák (a megszedett nemes vesszőkkel):

Korszerű faiskolai üzemekben külön anyafa-telepet tartanak fenn, a szükséges mennyiségű oltóvessző csak így szedhető. Egy ilyen anyafa-telep nyáron és télen:

A diófa biológiájából adódóan egy-egy - fiatal - anyafán kevés hajtás indul. Ezért ahhoz, hogy 1 ha csemetekertet oltványokkal beültessünk, 250-275 anyafa kell, a diótermő ültetvénytől elkülönítve.

Az anyatelep létesítésének szempontjai Turcanu professzor szerint:

Közel vízszintes fekvésű, jó talajú területet válasszunk. Kerüljük a fagyos mélyedéseket.

Az anyafák ültetése előtti évben szervestrágyázzunk, műtrágyázzunk, és 50-60 cm mélyen forgassuk meg a talajt.

Egy sorba egy fajtát ültessünk. A sorok 7 m távol legyenek egymástól, a fák távolsága a sorokban 5, 6, 7, illetve 8 m lehet.

Az anyafák művelése eltér más kultúrák művelésétől. Ami a koronaalakot illeti, a vezért a második évben kimetszik, és ami marad, az az ízlésnek és a szaktudásnak megfelelően nevezhető vázágas, kehely, vagy "váltott vezéres" koronaalaknak. Ahogy tetszik.

Bár a második évtől már "terem" oltóvesszőket az anyafa, mégis 5 évig is alakítgatják a formáját. "Termő" korban az összes olyan hajtást, ami nem kell oltóvesszőnek, visszacsípik.

Abban az életkorban, amikor a "normális" diófák teremni kezdenek, vagyis 8-10 éves korukban az anyafák hajtás-termelése erősen lecsökken. Tizenkét-tizenöt éves anyafa 100 oltócsapot képes adni.

A szaporítóanyag megszedésekor az oltóvesszőket nem tőből vágják le, hanem 3-4 hajtásrügy meghagyásával.

Az anyafák 12-15 éves korukban már csak 10-15 cm-es hajtásokat, vesszőket produkálnak. Csak néhány, a csúcsrügyből nőtt hajtás 40-60 cm-es. Ilyenkor enyhe ifjítást kell alkalmazni. Főleg a korona közepét ritkítják. Ilyenkor az anyafa alvórügyekből is ifjul.

Az ifjítást az anyatelep télelejei elöntésével nagyban segíthetjük. Még az erősebb fagyok előtt 1000 m³/ha víz csodajó hatású. Erősen megnöveli a későbbi hajtásnövekedést.

Az oltóvesszőket megszedéskor még nem vágják oltócsapokra, hanem százasával kötegelik, és +2-5 C°-on tárolják.

Tehát, mekkora anyatelepet tartsunk fenn, tisztelt faiskolás Kollégám? Számolhatunk úgy, hogy 1 ha vesszőtermő anyatelepről 125 ha diótelepítéshez elegendő nemes anyagot kapunk. Mekkora a hazai diótermő terület? Kétezer hektár? Tegyük fel, - dióskönyvem hatására is - hirtelen, ugrásszerűen megnő a diótelepítési kedv, és a diótermesztők évente akarnak 2000 ha-t telepíteni. Persze, nem elképzelhetetlen. Ehhez 16 hektáros anyatelep kellene. (Moldáviában létezik is egy ekkora.)

Akkor nézzük meg ezt a képet:

Háromszáz hektáros anyatelepet látunk, Kínából. Évi 35-40.000 hektár dióültetvény eltelepítéséhez ad majd elegendő nemes vesszőt, ha teremni kezd. Ne lőjük ki csípőből, hogy Kína, az más. Abban a tartományban, ahol ez a telep létesült, 42.000 hektárra becsülhető a jelenlegi diótermő terület. Tehát, ők már létrehozták azt a szaporítóanyag-bázist, ami a jelenlegi terület évi megkétszerezéséhez kell.

Ha nekik üzlet, nekünk miért nem? Kína fejlődik, Magyarország hanyatlik. Látjuk, hogy miért.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább