Mondják intarzia-oltásnak is.

Más gyümölcsfák mellett dióra is ajánlják, Texasban erősen propagálják. (Szójáték. Amerikában ezt az oltási módot Texas propagation-nek nevezik.)

Iránban ezzel a módszerrel bőven 70 % fölötti eredményességet értek el. Angolra "side-stub grafting"-nek fordítják ezt az oltási módot az irániak.

Ennél az oltási eljárásnál az alany lényegesen vastagabb, mint az oltóvessző, mondjuk, kb. háromszor olyan vastag. Többéves, törzses alanyt használunk, az oltás helyén 4-9 cm vastagat. Az oltás helye a földtől magasabban, akár 2 m magasan is lehet, ez akkor ajánlatos, ha a dióskertben szabadon legelő állatok vannak (marhák, lovak, szarvasok, stb.). Csak életképes, jó állapotban lévő alanyt oltsunk.

Tél végén szokták végezni, de van későtavaszi oltás is, az más (l. lejjebb).

Az oltóvesszőt télen, a fa mélynyugalmi állapotában szedjük, legkorábban az első fagyok után, legkésőbben február végén.

Az oltóvessző az előző évi hajtás, amin hajtásrügyek vannak. A dióféléknél a hajtásrügyek apró káposztákra hasonlítanak, bennük miniatűren ott a kész hajtás. Azok a rügyek, amelyek fenyőtoboz-formájúak, a hajtásképződésnél nem vehetők figyelembe, azok a porzós virágok rügyei. A legtöbben csúcsrügyben végződő oltóvesszőt szednek, vagyis az oltóvesszőt nem vágják el.

Egészséges, kör-keresztmetszetű oltóvesszőket gyűjtsünk, amelyeknek kicsi a fabele, mivel a diófélék fabele üreges. A legzártabbnak látszó hajtásrügyek a legérettebbek és a legegészségesebbek. A levágott oltóvesszők végeit olvasztott gyertya-viaszba, méhviaszba vagy parafinba mártsuk, a mellékelt képen láthatóan.

Burkoljuk be a vesszők kötegét enyhén nedves frottír-anyagba, vegyük körül műanyagfóliával szinte légmentesen, és helyezzük a felhasználásig hűtőszekrénybe. Addig kell ott tartani, amíg az alany az oltásra nem áll készen, és az időjárás az oltást nem teszi lehetővé.

Amikor az alany rügyei repedni kezdenek, akkor kell az oltást elvégezni. Az alany lehet jól fejlett, de 2-3 méternél ne legyen magasabb.

A dió tavasszal termeli legerőteljesebben nedveit, "vérzik" a fa sebzéskor, és ez a vérzés meghiúsíthatja az oltás sikerét.

Hans-Sepp Walker svájci szakértő, - aki a képen az oltást végzi éppen, (www.walwal.ch), - szerint azért kell az alanyt legalább három héttel az oltási munka előtt elvágni, legyen az vékonyabb vessző vagy akár karvastagságú törzs, hogy a vérzés megtörténhessen. A sejtekben lévő hidrojuglon-glükozid hidrojuglonná majd juglonná alakulhasson, a metszés felületéről eltávolítható legyen, mert a nemes vesszőre is mérgező hatása van. Nagyobb legyen az oltás eredményessége, százalékban kifejezve.

Korábban A. Prataviera és K. Ryugo vizsgálta, mik is azok a nedvek, amik a vérzésben jelen vannak. A juglontartalmat természetesen kimutatták, de csersavval nem találkoztak. Ugyanakkor ha a nedveket letöröljük, a diófa növekedése számára fontos citokinineket és gibberellineket is veszítünk, amelyek szintén jelen vannak a diófa nedvében. Valamint más fehérjéket, nitrogéntartalmú vegyületeket. Cukrot nem találtak a diófa nedvében, bár keresték.

Egy másik módszer a vérzés csillapítására Alain Dupard módszere, aki saját közlése szerint nagy gyakorlatot szerzett, nagy eredményességet ért el a tavaszi szabadföldi oltásban, az oltóvesszőnél lényegesen vastagabb törzsű diófák oltásában. Ő a talajfelszín fölött 5-10 cm-rel, jóval az oltási hely alatt befúr a törzsbe egy 8 mm-es lyukat, enyhén felfelé irányulót, hogy a nedvek kifolyhassanak.

Ugyanebből a célból Joseph Michalet azt csinálja, hogy éles oltókéssel több bemetszést ejt az alany törzsén, és a nedvek ott folynak ki.

Valami ilyesmire utalt C. Pletscher is 1962-ben, egy svájci szakfolyóiratban. Azt írta, el kell vezetni a nedveket.

A vérzés megállítására mások meg a következő módszert ajánlják. Legjobb, ha a tervezett oltási hely fölött legalább 5 cm-rel metsszük el az alanyt, kb. 7-10 nappal a tervezett oltási idő előtt. A "vérveszteségi sokk" késlelteti az alany alsó részének fejlődését, és ennyi idő alatt leáll a vérzés. Metsszük el még egyszer az alanyt néhány centiméterrel lejjebb, és várjuk meg, amíg az újabb metszési helyen szivárgó vérzés eláll.

Ezután hozzáláthatunk az oltáshoz, aminek menete a következő:

• 1. Az alany átmérője legalább a kétszerese legyen az oltóvesszőének. Az alanyon végzett második metszés keresztirányú legyen.
• 2. A metszéslaptól lefelé mintegy 5 cm hosszon az oltókés hegyével vágjuk be az alany kérgét, olyan mélyen, amíg a fás részt nem érezzük.
• 3. Az oltóvesszőt az alábbi módon készítsük elő. A teljes oltóvessző 10-15 cm hosszú legyen, amelynek az alsó részén legyen egy kb. 6 cm hosszú csap. A csap úgy készül, hogy az oltóvesszőt mélyen bevágjuk, hogy csak a vékonyabb része maradjon meg. Ezután megfordítjuk az oltóvesszőt, és a vékony csapról óvatosan lehántjuk a kérget. Végül a csap alján kis ferde lecsapást vágjunk, kívülről befelé. Mindezek után legalább 2-3 egészséges hajtásrügy maradjon az oltóvesszőn.
• 4. Az alany vágásfelületétől lefelé óvatosan bontsuk meg az alany kérgét, a korábbi függőleges vágás mentén. Csúsztassuk ebbe a résbe a kéreg alá fölülről az oltóvessző vékony csapját, természetesen a sima vágásfelületével befelé.
• 5. Üssünk be két 1,5-2 cm-es szöget a kérgen, az oltóvessző csapján át az alany fás részéig, hogy az oltóvesszőt odafogja az alanyhoz. Egy harmadik szöggel pedig a felnyílt kérget lehet odaütni, az oltóvessző csapja mellett.
• 6. Minden vágott felületet kenjünk be oltóviasszal. Burkoljuk be az oltást alufóliával, majd azt kívülről vékony polietilén fólia csíkkal. Az alufólián befejezésül vékony szárnyat hagyjunk, aminél fogva később meg tudjuk bontani. A műanyag-fólia-csík végét a betekerés végén az utolsó fordulatnál húzzuk az előző fordulat alá. Vagy ha nem fóliacsíkot használunk, a műanyagfóliát madzaggal is átköthetjük.
• 7. Ha madárkárra számítunk, néhány kisebb ülőfát is tehetünk az oltványok sorába, hogy a madarak arra üljenek, és ne a friss oltványokat törjék le.

A későbbiekben amint az oltvány kihajt, előbb a fóliacsíkot vágjuk, lazítsuk meg, majd a későbbiekben szedjük le, és csak később, egy harmadik munkaműveletben az alufóliát. Ha már az oltvány növekedése 30 cm-t elér, fontos, hogy mechanikai védelméről gondoskodjunk, letörés ellen kötözzük ki.

A kéreg alá oltás (intarzia-oltás) másik leírása:

Az oltás helyét úgy válasszuk ki, hogy nem sokkal alatta két oldalág induljon, amelyek árnyékolják a leendő oltást. Fűrészeljük el vízszintesen az alanyt. (1. kép)

A fűrészelt felület alatt válasszuk ki az oltás helyét, úgy, hogy az uralkodó szél felőli oldalra essen, nehogy a későbbiekben a leendő hajtást szélkár érje, letörjön. A kérgen faragjunk egy sima felületet, pajzsot, olymódon, hogy a faragás a kéregben maradjon, a kambiumot ne érje el. Ha a kéreg érdes, durva felületű már, faragjuk meg az élő kéregig. (2. kép)

Igen éles késsel dolgozzunk. Az oltókés csak az egyik oldaláról legyen köszörülve, hogy ferde vágatot is tudjunk vágni. A kést tartsuk szilárdan a markunkban, és vágjuk az oltóvesszőt több darabra. (3. kép)

Az oltóvessző ez után 1-3 életképes rügyet tartalmazzon, és legyen rajta három vágás: egy ferde vágás, egy hosszú vágás és egy visszavágás. A ferde vágást a legalsó rügy alatt 1-1,5 cm-rel ejtjük, a rüggyel ellentétes oldalon. Az oltóvessző közepéig vágjunk be, kb. 45°-ban. A hosszú vágást a ferde vágástól az oltóvessző alsó végéig visszük, a vessző közepén. A hosszú vágás teljesen sima legyen, a vessző vastagsága a vágás mentén végig egyenletes legyen. Hossza 3,5-7 cm lehet. A hosszú vágás végén, a külső oldalán ejtsünk egy kb. 1 cm-nyi visszavágást. Ez megkönnyíti az oltóvessző beillesztését, a kambiumszövetek találkozását. (4. kép)

A vesszőt illesszük az alany sima pajzsfelületére úgy, hogy a hosszú vágás ráfeküdjön. Bal kezünkkel szorítsuk rá szilárdan. A vessző jobb oldalát követve ejtsünk egy függőleges bevágást az alany kérgén keresztül, a farészig. A kést egyenesen húzzuk lefelé, a vessző vége előtt kb. 2 cm-ig. Nagyon fontos, hogy a kés merőlegesen haladjon a fába, ne ferdüljön el jobbra-balra. (5. kép)

Tartsuk meg a vesszőt ugyanabban a helyzetben a jobbkéz hüvelykujjával, közben cseréljük meg a bal kezünket, hátulról fogjuk át a vesszőt, úgy, hogy a vessző bal felén ejthessünk vágást. (6. kép)

Három ujjal tartsuk szilárdan a vesszőt, és a vessző mellett baloldalt is ejtsünk egy vágást. (7. kép)

A két párhuzamos intarzia-vágás pontosan a vesszőnk alakját fogja mutatni. (8. kép)

A két vágat között hántsunk le egy 1-1,5 cm vastag réteget az alanyból. Ha az alany nem hántható könnyen, akkor a további oltással várjunk néhány napot, mert a kambium még nem "alszik". Csúsztassuk a helyére az oltóvesszőt. A vessző és a fa között nem szabad levegőnek maradnia. (9. kép)

Ha az oltóvesszőt beillesztettük, az oltóvesszőt kérgénél fogva nyomjuk be jobbkézzel, miközben balkézzel gyengén, de határozottan lefelé nyomjuk az oltóvessző fölső végét. (10. kép)

Az oltóvesszőt a helyén rögzíteni kell, erre többféle mód is van. A legjobb talán sűrűn odaszögelni, 1,5-2 cm-es szögekkel. Utána tekerjük be védőszalaggal. (12. kép)

Egy kisebb méretű polietilén zacskónak vágjuk ki az egyik sarkát, és azt is húzzuk az oltásra. (15. kép)

Kössük be a polietilén zacskó vágott nyílását az alsó rügy alatt, hogy eső ne jusson az oltáshoz. (16. kép) Kössük be a zacskó alsó végét is. (17. kép)

Az oltóvessző fölső végét kenjük be. Irodalmi forrásom szerint sellakkal vagy enyvvel, de talán oltóviasz, stb. is megteszi. (18. kép)

Ezek után oltványunk dolga, hogy növekedjen. A burkolatot akkor vegyük le, ha új hajtásunk kb. 15 cm-es. De ha eléri a 60 cm-es növekedést, a végét csípjük vissza, nehogy erős szélben az új hajtás letörjön. Ha több rügy hajt ki, később, legkésőbb a következő tavasszal válasszuk ki a legjobbat, és csak azt tartsuk meg. 2-3 év alatt pedig az alany összes saját ágát, vesszejét vágjuk le.

A tavaszi, kéreg alá történő oltásnak egy jó, képes bemutatását egy török méhésznek köszönhetjük. Ő nem diótermesztő, de a méheskertjében diófák is vannak. A képek:

Az oltóvesszőből fejlődő hajtásoknak már a színéről megítélhetjük, melyik életképes. A képen a zöld színű hajtás hamarosan el fog pusztulni, a pirosas megmarad.

Svájci képek, Hans-Sepp Walker gyakorlatából, 2011-ből (www.walwal.ch):

A kéreg alá oltás módszerével átoltott diófa fényképe Iránból. (A képet nagy veszélyek felvállalásával, a számítógépem sokszoros figyelmeztetése ellenére mentettem le tisztelt Kollégám számára.)

(A veszélyek reálisak voltak, a kép letöltése után 17 vírust találtunk a leblokkolt számítógépemen. Úgy látszik, a diófa kéreg alá oltással történő szaporítását ugyanolyan titkosnak tekintik és ugyanúgy védik az irániak, mint az atomprogramjukat.)

Miután egy szakember helyreállította a számítógépem működését, folytathatjuk a kéreg alá oltás titkainak felfedését.

A tavaszi oltás érdekes, speciális esete, ha későtavasszal végzik, amikor az azévi hajtások már 5-8 cm-esek. Ezt a módszert kínaiak is leírták.

Ez már nem a leírt, kéreg alá oltás, itt az alany és a nemes egyforma vastag.

Eszerint az oltóvesszők megszedésekor nagyobb fákról szednek vesszőket, amelyeknek az a lényegük, hogy csúcsrügyesek. Hűtőben tárolják, és csak akkor veszik elő, amikor az alanyok hajtása az említett 5-8 cm-t eléri, akkor oltanak, természetesen fás részre.

Most került kezembe egy hasonló, de régebbi amerikai leírás egy ismert faiskolából, a Mississippi felső folyása mellől. A helyszín azért érdekes, mert éghajlata hideg, nincsenek korai tavaszok. Alvó állapotú csúcsrügyes vesszőt oltanak lombos hajtásra.

Az alvó csúcsrügyű vesszőket március elején szedik meg. Végeiket olvasztott parafinba mártják, és az oldalrügyekre is parafint kennek ecsettel. Kötegbe rendezik, nedves törlőruhával burkolják be, majd törlőpapírral, végül újból törlőruhával. Papírzacskóban tárolják az így becsomagolt vesszőket 0 C°-on, felhasználásig.

Akkor kezdenek az oltáshoz, amikor az alany csúcshajtása kb. 30 cm-es. Olyan hosszan vágják le a hajtás végét, hogy az alany és az oltóvessző vastagsága az oltás helyénél egyforma legyen. Ha már fásodni kezd az alany, sikeresebb az oltás. Ahol még úgy látjuk, nem fásodik, vágjuk kissé visszább, a fásodó részig. 2-5 levél maradjon az alanyon, az asszimiláció folytonossága céljából, és azért, hogy kevésbé nedvezzen. Ha a harmadik-negyedik levél között még nem fásodik, várjunk keveset az oltással. Ha az alany a hajtás vége felé is fásodik, az oltás nemigen lesz sikeres.

Az oltóvesszők metszlapjáról távolítsuk el a viaszt, és áztassuk napokig vízben a vesszőket.

Az oltás során a képen látható vágást alkalmazzuk, amit forrásom inverted saddle oltásnak nevez. Az oltóvessző éke mintegy 3 cm-es legyen, felülről lefelé vágjuk. Az alanyon a beillesztés helyét a kést beszúrva alulról felfelé, kifelé irányuló vágással kell kifaragni.

Az ék behelyezésekor ellenőrizzük, hogy a fás rész és a háncs illeszkedik-e.

Légmentesen kötözzük körül, teflonos szalaggal, majd elektromos szigetelőszalaggal vagy elsősegély-szalaggal. Szilárdan álljon és melegen. Gondoljunk arra, hogy a kötés egy mini üvegház funkcióját is betöltse, tartsa melegen az oltást.

Még alufóliával is tekerjük be, hogy szilárdabb és melegebb legyen. Addig kell rajta tartani, amíg a nemes rész ki nem hajt.

A következő szezonban az oltás körüli hajtásokat mind metsszük ki. Az oltványt pedig jól kötözzük ki, szélkár ellen.

A módszert hikori- és pekándiókra is alkalmazzák.

Faiskolában, egy éves alanyon végezzük tél végén, februárban, március elején, amikor az alany még alszik. Az oltóvessző és az alany vastagsága megegyezik. Egyszerű, régi módszer. Nem biztos az eredményesség.

A magonc alanyok átmérője a föld színénél 1-2 cm legyen. (1. kép)

A mélynyugalmi időben szedjünk egyéves vesszőket, amelyeken legalább két rügy legyen. (2. kép)

Az alany mellett húzzunk 10-15 cm mély hornyot, hogy munka közben a kezünk elférjen. (3. kép)

A leendő földfelszín alatt vágjunk egy 45°-nál hegyesebb metszlapot. Alulról fölfelé húzzuk a kést, a lap hossza 5 cm, vagy hosszabb is lehet. (4. kép)

A vágat fölső 1/3-ánál ejtsünk egy 3-3,5 cm mély, függőleges bevágást, párhuzamosan a főgyökér erezetével. A bevágás idejére támasszuk meg az alanyt a szabad kezünkkel. (5. kép)

Az oltóvessző alsó végén az alanyéhoz hasonló ferdeségű vágást ejtsünk. (6. kép)

Az oltóvesszőre csináljunk nyelvet, vagyis az oltóvessző alsó végétől a ferde vágat 1/3-ánál végezzünk egy függőleges bevágást, mint amilyent az alanyon ejtettünk. (7. kép)

Illesszük a nyelvekkel az oltóvesszőt az alanyra. A kambiumrétegek érintkezzenek! (8. kép)

Tekerjük be az oltást biztonságosan műanyag szalaggal, hogy a kallusz képződéséig az oltást víz ne érje. Győződjünk meg arról, hogy a kambiumszövetek a betekerés során sem csúsztak szét. (9. kép)

Az oltásra húzzuk vissza a földet úgy, hogy az alsó rügy a földfelszín fölött maradjon. A műanyag szalagot szükség szerint 3-4 hónap múlva, vagy egy év múlva távolítsuk el.

Dióféle fákat még egy másik módon is szoktak oltani, amit az amerikai szakirodalomból ismerek, ott flat graft-nak nevezik, magyarul talán szárnyas vagy lebenyes oltás lehet a neve, nem tudom.

Kaliforniában ezt a módszert ajánlják akkor, ha a közönséges dió alanyaként kaliforniai feketediót használnak.

Az oltás menete: Lehántjuk és széthajtjuk négy oldalon, kb. 5 cm-en az alany kérgét, és metszőollóval kivágjuk a fabelét. A nemes dió oltóvessző kérgét négy oldalon lehántjuk, (a képen fejjel lefelé látható), ráillesztjük az alanyra, majd annak kérgét szorosan rákötjük. Az oltóvesszőn legyen egy egészséges rügy!

Ilyen módon oltanak Amerikában hikori- és pekándiókat is.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább