Mottó:
"kezembe fogom a gyalut, és uralkodom a műhelyemben a csomós tölgyön és a sima diófán."
(Romain Rolland: Colas Breugnon)
Mottó:
"kezembe fogom a gyalut, és uralkodom a műhelyemben a csomós tölgyön és a sima diófán."
(Romain Rolland: Colas Breugnon)
A regénybeli Colas Breugnon francia, burgundiai asztalos volt. Kortársa, talán közeli ismerőse lehetett az a burgundiai asztalos, aki a jobbra látható diófa-trónt készítette az 1500-as évek második felében. Ez a trón több szempontból is méltó a figyelmünkre.
Túl azon, hogy az ismert, egyik legkorábbi, épségben fennmaradt diófabútorról van szó, egy reneszánsz remekműről, - nem csoda, múzeum vigyáz rá, - díszítő motívumaiban is könyvünk témáját illusztrálja.
A támla felső paneljében megjelentetett gyümölcsök között a dió is kiemelt témája a világ reneszánsz újrafelfedezésének. A támla hosszanti részére faragott két kariatída pedig - mint már többször említettem az athéni Erechtheion kariatídái kapcsán - igen régi ógörög templomok diófából faragott oszlopainak, stilizált nőalakjainak az utánérzései.
Szóval, dió és diófa az egész. Nekem is kellene egy ilyen trón. De a mi városunkban nincs olyan asztalos, aki kezébe fogná a gyalut, sőt, pláne, uralkodna a diófán.
Mert a székfaragás művészet. Erről beszélt Madách a Tragédia falanszter-jelenetében, hogy Michelangelo széklábat faragott. Lehet, hogy költői képzelete nem is rugaszkodott el a valóságtól, mert a fenti, szürke diófa-széket Michelangelo házából eredeztetik. Mindenesetre művészi.
Az előző fejezetben diófaasztalokat láttunk. Diófaasztal mellé diófából készült szék illik.
A diófából készült karosszék hagyományosan az ízlést, a művészi szinvonalat képviselte. Köztudott - talán nem is lenne szabad említenem, - hogy Törökországban az adanai múzeumban még ma is őrzik Atatürk diófa-karosszékét.
Képzelhetjük, milyen lehetett magának Atatürknek a széke, ha egy rangban alacsonyabb török főúr is ilyen diófaszéken ülhetett, mint a baloldali, Törökországból, 1870-ből származó.
De jó lenne egy főúri diófa-széken ülni!
De sajnos, nem lehet. Ez a szék múzeumi példány, az Egyesült Államokban őrzik.
Ha nem, hát nem. Akkor veszünk egy diófa-karosszéket, még különlegesebbet. Kínait. Most eladó, jobbra látható.
Ha pedig megveszik előlünk, még nagyon sokféléből válogathatunk. Kaphatók régiesek. A 15.-től a 20. századig állandóan változott a diófából készült székek stílusa:
Most, a 21. században is készítenek diófa-karosszékeket. Századunk bútorstílusa még nincs elnevezve. Ezért régies hangzású neveket adnak a mai diófabútoroknak. Például olasz gótikusnak mondják az alábbi, díszesen faragott karosszéket. Szerintem ilyen stílus nincs, és ezt a véleményemet akkor is fenntartom, ha a saját szememmel látom, hogy mégis van. De a szék ettől függetlenül szép.
Mindenki megtalálhatja az egyéniségének megfelelő széket diófából.
Viktoriánus szék a győzőknek.
És ellenkezőleg, gondolkozószék azoknak, akik nem győztek, de gondolkoznak. Akik nem győznek gondolkozni, hogy miért nem győztek. (A bemutatott szék hivatalos neve valóban gondolkozószék.)
Hárfás szék a zenészeknek, magas támlájú a nagy embereknek, egyszerű az igényteleneknek. Pénztáros-szék pénztárosoknak, paraszt-barokk szék feketedióból parasztoknak, historizáló stílusú a történészeknek. Társalkodószék a társaságkedvelőknek, etetőszék a gyerekeknek.
Ezek nem sámlik, ezek székek. Zenész-székek, akkor is, ha nincs rajtuk hárfás támla. Csellósoknak valók. Az első felnőtt csellistáknak, a második pedig gyerekeknek.
Névtelen szék névteleneknek.
Bár szék a bárszék is, a lényeg az, hogy diófából legyen.
Végül barokk ördög-szék ördögöknek.
Ennyit, tömören a diófa-székekről. De most látom, van egy még tömörebb is, ami valóban tömör dióból készült, a 19. századi Oroszországban. Sahmatovo városka múzeuma őrzi, de nem kell nagyon őrizni, mert olyan nehéz, hogy azzal nem szaladhatunk el. Pedig szeretnénk.
Fokozzuk a diófa-székeket! Egy családnak nem elég egy szék, garnitúra kell. Egyforma székek, diófából.
A kényelemszeretőknek pedig diófa-karosszék kell. Balra egy közönséges fotel, jobbra pedig XV. Lajos francia király karosszéke:
Az általam ismert legöregebb diófa-karosszék a 17. századból való:
És a többi karosszék hol van? A bútorraktárban. De szerintem ne nézzünk be oda. Úgyse vásárolunk, nincs rá pénzünk, amilyen szegények vagyunk. Főleg most, amikor világválság van.
Most veszem észre, tisztelt mindenre kíváncsi Kollégám mégis megnézte, milyen ülőbútorokat talál a bútorraktárban. Sokfélét. De ott nem látott olyan diófa-széket, amit Észak-Pakisztánban és a közeli afgán vidékeken látna, ha rossz sorsa egyszer odavetné. Ott is diófából készítik a jobbféle székeket, az egyediségüket az alacsony székláb adja meg. Alacsony székeknek nevezik, és a diófaanyagot rézdíszítményekkel teszik még szebbé. Ezek a székek élő tanúi a helyi diókultúrának a Kalash-völgyben, Chitral város vidékén.
Hát, 40-50 ezer Ft-ba kerül darabjuk, így, használtan is. Nem, ezekre a pakisztáni székekre sincs pénzünk. Ellenben ha egy nagyrendezvényt szervezünk, - a flancra akkor is van pénzünk, ha szegények vagyunk, - béreljünk diófa-székeket.
A rendezvényszervező úgy hirdeti, korlátlanul tud ilyeneket kölcsönözni. Hát, persze, hogy korlátlanul, mert nincs rajtuk karfa, de azért megkéri az árát. Az árát és az áfát.
Ezután hátradőlhetünk, pihenhetünk egy szusszanásnyit a diófa-kanapén.
Hát még ha a kanapékat a karosszékekkel kombinálják, az így létrejött ülőgarnitúrák milyen kényelmesek! Itt egy ónémet garnitúra, a 19. sz. végéről.
Persze, nemcsak a kényelemszeretet, az egyszerűség is erény. Egyszerűen üljünk ki az ámbitusra egy egyszerű, tömör diódeszkából készült diófapadra. Az egyszerű padokon a deszka repedését egy egyszerű mahagóni-csap fogja össze.
Az egyszerű mahagónicsapos padok az egyszerű embereknek, a köznépnek valók. A lovas diófapad pedig a lovagoknak. Ne tévesszük el, mindig tudjuk, hogy hol a helyünk. Például a lovardában.
A diófapadok kombinálhatók a ládákkal. Ládás pad:
A diófapadok megtekintése után maradt bennem egy kérdőjel. Ez meg miféle diófabútor lehet? Padnak gyenge, asztalnak alacsony. Leginkább gyerekasztalnak szánhatták, de annak se jó, mert hegyes sarka van, balesetveszélyes. Hacsak a fal mellé nem állítják... Mindenesetre - látjuk - többféle diófabútor van, mint amennyire szükségünk lenne.
Nincs is szükségünk túldíszített dióbútorokra. Egyszerű diófatulajdonosok vagyunk. Megvárjuk, amíg öreg diófánk kidől, megvárjuk, amíg a belseje teljesen kikorhad, a maradékot belakkozzuk, és készen is van kedvenc támlás diófapadunk. Amint azt egy török asztalosnál, Gürsan Ergilnél láttuk, amikor Isztambulban jártunk.
Mint mondottam, nagyon egyszerűek vagyunk. Diótermesztő parasztok vagyunk. Üljünk ki a ház elé féldiót formázó kerti ülőkére.
Vagy egy egyszerű diófa-sámlira.
Most látom, micsoda ívet írt le könyvemnek ez a fejezete. A diófatrónustól a sámliig. Nem győzök csodálkozni, csak ülök és csak csücsülök. Diófa-sámlin.
Tévedett tisztelt Kollégám, amikor azt gondolta, hogy a diófa-sámlinál lejjebb nem süllyedhetünk. Nekem sikerült. Találtam egy diófából készült WC-ülőkét. Ez már tényleg a mélypont, a trónhoz képest.
Ha már trón nem jutott nekünk.
