Móra Ferenc: Dióbél királykisasszony

Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál.

Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle.

- No - mondom -, én meg nem kérek már a körtemuzsikából.

- Nem is adom, ha kéred is - fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát.

- No, pedig én tudnék olyant, amiért nekem adnád - évelődtem vele.

- Olyan nincs - rikoltotta a gyönyörű muzsika.

- Hátha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt?

Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm.

No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába.

- No, gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még.

Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgálóbaba is, kisasszonybaba is, de még bárókisasszony baba is.

- Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! - sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta.

- Ez a grófkisasszony baba - mutatta be büszkén.

Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő.

- De már ilyent ne mondj, bácsim! - duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta.

- Ez a hercegkisasszony baba!

Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom.

- Csak még királykisasszony babám nem volt - ezt szólta. - Azt adj nekem, bácsim, a körte­muzsikáért.

- Hát majd körülnézek a világban - ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában.

"Nini, hátha lehetne is!" - ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasz­tottam az alsó hajára.

- Így ni, készen volt a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak - biztattam magamat.

A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrot, szemet, szájat festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára.

Nem telt bele félóra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé.

- Itt a királykisasszony baba.

Böske kerekre nyitotta a csillagszemét.

- Micsoda királykisasszony ez? - kérdezte gyanakodva.

- Hát dióbél királykisasszony.

- Úgy már igen - nyugodott meg a babák királynéja.

Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek se volt, de mindenkinek lehet.

Móra Ferenc: Öreg diófák alatt

Mosolygó egével, langyos szellőivel, csörgő ereivel, menyasszonyruhás fáival, bimbózó virágaival, dalos madaraival nagyon szép az ifjú tavasz. Csupa ígéret, csupa reménység. Csupa bizakodás, csupa vágyakozás az ember lelke.

Szép, szép a tavasz, hanem azért mégis jobban szeretem én az olyan derült őszt, mint ez a mostani. Olyan nyugalom árad el az egész világon, mintha az Isten lelke lebegne felettünk, aki betöltött mindeneket az ő áldásával. Aki nemcsak ígért: adott is, nemcsak reménységet bimbóztatott: gyümölcsöt is érlelt.

Igaz, nem olyan vidámkék most az ég, mint tavaszon, hanem fátyolos a mosolygása, mint az öreg emberé. Álmosan hunyorgat a napocska. Sebaj, rászolgált a nyugalomra, megérlelte tüzével aranyszemű gabonánkat.

Igaz, lustán csacsog, és köddel takaródzik a patakocska, mely az új-malajdoki malmot hajtja. Sebaj, hadd pihenjen el szegény, elvégezte a dolgát. Aranyszemű gabonánkat lánglisztté őrölte, lesz kalács a rácson, ha jön a karácsony.

Igaz, leperegnek virágaink, s úgy ingatják ágaikat a fák, mintha kezüket nyujtanák a búcsúra. Sebaj, kigyönyörködtük magunkat a virágok pompájában, s méhecskéink telehordták mézzel a kaptárt.

Piros gyümölcsüket, édes gyümölcsüket ideadták a fák: hadd pihenjék ki magukat a jövő tavaszig!

Tis is, öreg diófáim, aludjatok szépen. Öreg szemem megnyugoszik derék törzseteken, hatalmas koronátokon, mely annyiszor betakart esőben, napsugárban. Úgy álltok itt, mint őrszemei a falunak, mely alattatok nevekedett. Megvagytok erőben, egészségben, nem hiányzik közületek csak egy, a Matykó fája. Azt kivágtam: belőle faragtam koporsót Malajdoki Mátyásnak, mikor munkás élet, boldog öregség után magához szólította az Úr az égi mezőkre...

Hanem azért nem maradtam magam. Körüllebeg azoknak a képe, akiket szerettem, s körülvesznek azok, akik szeretnek: Új-Malajdok népe.

Aztán van itt még valaki, aki velem van lépten-nyomon, soha el nem marad tőlem. Most is itt hever a lábamnál, s nézi, hogy írok. Csuri, a nádi róka. Oda se néz öreg barátom annak az elkésett sárgarigónak, amelyik Dióbél fájáról rikoltozik rám:

- Kell-e dió, fiú?

Eredj, bolondos rigó, eredj! Nincs már dió se, nincs már fiú se. Öregember vagyok, s hálát adok az Istennek, hogy befejezhettem ezt az írásomat az öreg diófák alatt.

Megírtam az életem történetét, mielőtt a jó Isten pontot tenne utána. Lehet, hogy nem olyan érdekes, mint amilyennek én látom, de egyet meg lehet belőle tanulni: hogy nincs boldogság ezen a földön csak annak, aki embertársait szereti.

Móra Ferenc: Öreg ember, öreg fa

Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekesmadárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.

Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.

Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.

- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.

Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.

- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.

- Mit, te?

- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.

- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.

De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:

- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?

És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.

- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagy úr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.

Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:

- Nagyapó szeretnék lenni.

- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.

- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.

Édesapám elkomolyodva nézett rám.

- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?

- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.

Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.

- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.

- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.

- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.

- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.

- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?

Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.

- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.

Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.

- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.

- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.

Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.

---------------------------------------------- Fel------------------------------------- Tovább