Tartalomhoz
Előző vers
Következő vers

Létay Lajos: Két diófa

Udvarunkon két diófa
nőtt volna, ha megnőtt volna,
de csak egy van, de csak egy nőtt,
csak egynek a szára lett zöld,
a másik már rég kiszáradt,
nem sarjadt fel diófának,
cifra nyelű kis bicskámra
panaszkodik gyönge ága,
gyönge törzse erre tört le,
pedig anyám tette földbe,
bár édesanyám akarta
árnyat nőni az udvarra,
déli árnyat, esti csendet,
hol a vén majd megpihenhet -
nem engedtem, hogy megnőjön,
hogy pihenő árnyat szőjön,
azt gondoltam, szebben szól a
fűzfasípnál a diófa:
lemetszettem, kótya gyermek,
diót csak az egyik termett -
mégis annak árnya hull rám,
kit levágtam, az borul rám,
az bólingat délben estét,
anyám innen nézeget szét:
nem szól, néz csak, egyre hallgat,
mégse hallik nessze gallynak,
zöld gallynak, hogy odahajlón,
hűst legyezhetnék az arcon...
Udvarunkon két diófa
nőtt volna, ha megnőtt volna,
de csak egy van, de csak egy nőtt,
csak egynek az ága lett zöld,
egyikről már ettem diót,
a másiknak hangja se volt,
s ha lett volna, úgysincs már meg,
én se vagyok többé gyermek -
hej, diófa, hej, diófa,
be szomorú lett a nóta!

Előző vers
Következő vers