Tartalomhoz
Előző vers
Következő vers
|
Létay Lajos: Két diófa
Udvarunkon két diófa nőtt
volna, ha megnőtt volna, de csak egy van,
de csak egy nőtt, csak egynek a szára lett
zöld, a másik már rég kiszáradt,
nem sarjadt fel diófának, cifra nyelű kis bicskámra
panaszkodik gyönge ága, gyönge
törzse erre tört le, pedig anyám tette
földbe, bár édesanyám akarta
árnyat nőni az udvarra,
déli árnyat, esti csendet, hol a
vén majd megpihenhet - nem engedtem, hogy
megnőjön, hogy pihenő árnyat szőjön,
azt gondoltam, szebben szól a
fűzfasípnál a diófa: lemetszettem,
kótya gyermek, diót csak az egyik termett
- mégis annak árnya hull rám,
kit levágtam, az borul rám,
az bólingat délben estét, anyám
innen nézeget szét: nem szól, néz csak,
egyre hallgat, mégse hallik nessze
gallynak, zöld gallynak, hogy
odahajlón, hűst legyezhetnék az
arcon... Udvarunkon két diófa
nőtt volna, ha megnőtt volna,
de csak egy van, de csak egy nőtt,
csak egynek az ága lett zöld,
egyikről már ettem diót, a másiknak
hangja se volt, s ha lett volna, úgysincs
már meg, én se vagyok többé gyermek
- hej, diófa, hej, diófa,
be szomorú lett a nóta!
|