Nagy Imre: Diófámhoz
Diófám! árnyaidba
--Borúl költőd megint,
Reá szent lombjaidról
--Szelíd malaszt tekint.
Olly édes itt pihenni
--Nyíló virág felett.
Fölém báj kárpitot sző
--A’ játszi képzelet.
Előidézi a’ szép
--Múlt’ édes álmait,
És vissza a’ leéldelt
--Gyönyörbe andalít.
Tündér emlékezetnek
--Ringat varázs ölén,
És főmre rózsa-füzért
--Fon a’ kéj-érzemény.
Megrezzen hajnal arczczal
--Mosolygva a’ jelen,
‘S előttem a’ reménylett
--Üdv-óra megjelen.
Földtúli fényözönnel
--Villong az ideál,
Melly álmodó köröttem
--Édent teremtve áll.
És hogyha fölhevűlő
--Szívlángom megragad,
Kérgedre róvom a’ mit
--Beszél a’ gondolat. -
Kinek keblébe önti
--Titkát a’ nyilt kebel,
Az áruló csalárdnak
--Miatta sülyed el.
És te megszégyeníted
--A’ szívbíró valót:
Mert híven őrzi kérged
--A’ költődrótta szót.
Oh! majd ha a’ jövőnek
--Egy napja sírba int:
Diófám! árnyaidba
--Borúl költőd megint.
Akkor porára hajló
--Sírfája légy neki,
És benned élni fognak
--Költődnek éneki.
