A diótermés szerkezete:

Itt érkeztünk el a dióbélhez, a dió ehető részéhez, ami a diótermesztő gazda munkájának a célja.

Először is tudnunk kell, hogy miről beszélünk. A diótermés belső részét csak a magyar és a török nyelvben nevezik bélnek, dióbélnek. Törökül ceviz içi, ugyanúgy dióbél, a dió belső részét jelenti, mint nálunk. A nyelvek többségében más a dióbél etimológiai eredete. Angolul kernel, ami a magvát, lényegét jelenti valaminek. Németül ugyanúgy Kern, de a kereskedelemben inkább a többesszáma használatos (Kerne). Franciául az egyesszám nem is játszik szerepet, többesét használják (cerneaux). Spanyolul leginkább pulpa, ami gyümölcshúst jelent. Oroszul jádró, ami magot, központi részt jelent.

A legszebb, feles dióbelet a franciák egésznek (entier) mondják, a németek ugyanúgy, mint mi, felesnek (Halbe). A legszebb a spanyol elnevezése, mariposa, vagyis pillangó. Ugyanígy pillangónak, kelebek-nek nevezik a törökök is.

Végül a primitív nyelvekből egy példa: Kereskedői nyelven a dióbelet "pucolt dió"-nak mondják. Tanuljuk meg, mert a zöldségesnél így fogjuk hallani.

Lényeges értékmérő tulajdonsága a különböző diófajtáknak, változatoknak a diótermés béllel való teltsége, vagyis a bél és a héj aránya. Ezt a mutatót a diófajták leírásaiban legtöbbször megadják. Szélsőségesen 35 és 65 % között alakul a bél aránya. Jó érték az 50 %, a termesztői gyakorlat nem is igényel többet. A tényleges üzemi kihozatal ennél alacsonyabb szokott lenni, 45 % is elfogadható, rosszabb években a jó fajták kihozatala se több 40 %-nál.

Július és augusztus hőmérsékletétől és vízellátottságától függ a bél jó kifejlődése, a fajtára jellemző bélarány kialakulása.

Szerte a világon sokan felfigyeltek a dióbél és az emberi agy hasonlatosságára. Üzbég nyelven nincs is más neve a diónak, mint csarmagz, vagyis négy agyvelő.

William Cole 1657-ben, Ádám az Édenkertben című könyvében a diót az ember fejéhez hasonlította. A kopáncs a húsos fejbőrnek felel meg, a csonthéj a koponyának, a bél vékony hártyája az agyhártyának, a dióbél pedig maga az értelmes agyvelő. És ugyanúgy, mint ahogy dióbélből alkohollal a legnemesebb anyagok vonhatók ki, az ember agyából is alkohol hatására jönnek elő a legnagyobb gondolatok.

Cole nyomán a dióbelet mások is „agyvelő-formájú”-ként szokták leírni.

Ha a dióbél formáját más diófajok beléhez viszonyítva próbáljuk meg leírni, talán az a legfőbb jellegzetessége, hogy kerekdedebb, a kidudorodások jellegzetesebbek, ugyanakkor megőrzi a többi diófajra jellemző kettős-négyes lebeny-alakot. A héjból talán a mi közönséges diónk bele a legkönnyebben kinyerhető.

A dióbél botanikai neve cotyledon, ami sziklevelet jelent. Két lebenyének összenövésénél belül tartalmazza a csírát („dió-embrió”), a többi része pedig a tartalék tápanyagot a csíra számára. A csíra kettős kúp alakú, az alsó, lefelé álló csúcsú tompább a gyökér kezdeménye, a felfelé álló csúcsú, hegyesebb a hajtás kezdeménye. A belet kettévágva nagyítóval látható.

Figyeljük meg a következő képen a baloldali féldiót! Alul, a bél csúcsi részén szabad szemmel is látható a dió-embrió, jobbra pedig kinagyítva.

Ha már a szaporító képletekről esett szó, hadd jegyezzem meg, hogy a dió kromoszómaszáma 2n=32. Ez a diploid kromoszómaszám. (Nagyon nem ide tartozik, itt csak megemlítem, valahol írni fogok a tetraploid, tehát négyszeres kromoszómaszámról is.)

A dióbél súlya a héjas dió súlyának - szélsőséges határokat megjelölve - 30-65 %-a. A termesztési szempontból értékes dióváltozatok belének súlya 6-9,5 g. Az értéktelenebb változatoké ennél kisebb, akár 1,5 g is lehet.

Még a dióbél felületén is található egy hártya, egészen vékony, a friss diónál nagyjából lehúzható, száraz állapotban lehelefinom. Csersavtartalmú, íze meghatározza a dió csípősségét.

A dióbél hártyájának színe egészen világos sárgától sötét barnáig terjedhet, fajtától függően. A természetes szín a dió helyes szárítása és tárolása esetén megmarad, nedves körülmények között megbarnul. A világosabb dióbelet értékesebbnek tekintik. Ha a diófa nem kap elég vizet, a bél sötétebbre színeződik.

A következő két képen vízhiány és hőség miatt sötétre színeződött dióbelek láthatók, Kaliforniából, a hőség hazájából. Az első képen Chandler fajtájú diók vannak, felül normálisak, alul sötétedettek. A második kép Vina fajtájú diókat mutat. A károsodott dióknak elsősorban az olajtartalma megy tönkre.

Az érő dió bele a magas hőmérséklettől károsodik. Negyven fok felett mondják károsnak a hőmérsékletet. Ezt a meleget Kaliforniában a fán is megkapja a dió, nálunk pedig inkább csak a földre lehullottat érheti ilyen károsodás. A művelt talajfelszínen, vagyis a csupasz földön a napsütés bőven a károsító meleghatár fölé viheti a dióbél hőmérsékletét. Füves területen annyival kedvezőbb a helyzet, hogy a dió nem érintkezik a meleg talajfelszínnel. Egy kaliforniai vizsgálat eredményét a következő grafikon mutatja. Egy meleg őszi napon délelőtt 10 órától így alakult a dióbél hőmérséklete a fán lévő, illetve a már lehullott, napon vagy árnyékban levő dióban, egy adott kaliforniai fajtánál (Payne). A hőmérséklet elől Celsius-fokban, utána Fahrenheitben van megadva.

Az egészséges dióbél húsának színe fehér, esetleg enyhén sárgás, legfeljebb elefántcsontszínű. A közönséges dió valamennyi fajtájának, változatának bele ehető, egészséges, tápláló, ízletes csemege.

Van összefüggés a dióbél színe és íze között is, de az nem abszolút. Általában a világosabb színű dióbelet tekintik értékesebbnek.

A dió és benne a dióbél őszi száradása természetes folyamat. A légszárazra (12 % alá) történt száradás nem rontja a csíra életképességét. A dióbél száradása, vízleadása a dióbél sejtjeinek normális élettevékenysége. Ha a diót mesterségesen, túl magas hőmérsékleten szárítják, a dióbél sejtjei veszítik el életképességüket, vízleadó képességüket. A túl magas hőmérsékleten rövid idő alatt "megsült" dió bele nedves marad, miközben színe opálosra változik.

Dióbél:

A dióbél hártyás héjának erezete általában sötétebb, mint az alapszín. Esetenként a tetszetősséget pozitívan befolyásolja, ízlés szerint. Vannak, akik szerint az asztali dióra a szép, erezetes hártya a jellemző.

Nagyon ritka jelenség, egyes évjáratokban felléphet néhány szem diónál, hogy a dióbél hártyájának színe élénk citromsárga színt vesz fel.

A jelenségnek élettani oka van, színanyag-termelődési zavar. Nem betegség, és nem kártevő okozza. Egyáltalán nem káros a fogyasztóra. Amikor a dióbél már teljesen kifejlődött, későbbi, lombkoronán belüli megvilágítási hiány okozhatja.

A régi francia diószabvány se hibának tekintette, hanem külön szín-osztálynak. A mai szabványok pedig nem is foglalkoznak vele.

A piros dióbél egészen más. Nem zavar, hanem természetes megjelenési forma.

A dióbél hártyájának világosabb-sötétebb piros színe egyes dióegyedek jellemző tulajdonsága. Nem túl gyakori, de az egész világon rendszeresen felbukkanó jelenség. Genetikai alapja van, egy pirosbelű diót termő diófa egész életében nem is tud más színű dióbelet teremni, mint pirosat. Ez a tulajdonság recesszíven öröklődik, a pirosbelű diót termő fa utódai között se gyakoribb ez a jelleg, mint általában a magról kelt állományban. Tehát nem lehet dióváltozatról beszélni.

A dióbél héjának piros színe azonban bújkálva öröklődik, a piros belű diót elültetve nem valószínű, hogy az utód is pirosat fog teremni, talán valamelyik későbbi leszármazott. Ezért helytelen az az álláspont, hogy a pirosbelű dió a Juglans regia diófajnak önálló változata lenne. Nem az, hanem egyes egyedek tulajdonságai.

Hát, kár, hogy ezeket elmondtam, mert aki ezt nem tudja, egy grafikus, már el is készítette a pirosbelű változat, a Juglans regia var. rubra színes rajzát. Nem baj, köszönjük, szép.

A pirosbelűség nem függ össze a piroslevelűséggel, ami a diófajnak a purpurea változatát jellemzi. Az is ritka. Egy halvány összefüggésről tudok csak, Kaliforniában a Livermore pirosbelű fajta egy "normális" és egy piroslevelű dió keresztezéséből jött létre. De testvérei között többségben voltak a szokásos színű dióbelet termő egyedek.

Érdekes és szép a pirosbelű dió, a hazai természetes, magonc-populációból is rendszeresen tűnnek föl ilyenek.

Mivel genetikailag rögzült tulajdonságról van szó, csak vegetatív úton szaporítható a pirosbelű dió. Így jöttek létre a pirosbelű fajták.

Értékesebbek-e, mint más fajták? Nem biztos. Értéküket a szépségük és a ritkaságuk adja, egyéb jótulajdonságokkal nem szoktak kitűnni. Hogy egyéb termesztési értékeket ne soroljak, a dióbél íze se különleges. Igaz, nem is rosszabb.

Knoop már 1793-ban bejegyeztetett Hollandiában egy pirosbélű fajtát, majd német nyelvterületen terjedt el a dunai vérbelűnek nevezett fajta.

Egyes ma is hivatalosan elismert külföldi fajták pirosbelűek, mint a fenti, baloldali képen látható francia dió (Noix rouge), vagy az említett piros dunai dió, a Kirschnuss és a moseli piros dió. Egy lelkes svájci faiskolás szaporítja is ezeket, továbbá a saját nevéről szerényen Gubler I, II-nek nevezetteket, valamint a Poysdorf, Sychrov, Aufhauser Baden, Redrive(?) nevű pirosbelű fajtákat is. A Sychrov Csehszlovákiából:

A jobboldali képen látható piros dió Pásztón termett, a muzslai szőlőkben. A fa tulajdonosa szaporítani szeretné, és ehhez dió-faiskolás segítségét kéri.

Arra kérem tisztelt diófaiskolás Kollégámat, szóljon nekem, én összehozom a piros diót termő fa gazdájával. A fa egyébként jól terem, igaz, nem túl nagy szemeket, de évente megad 50 kg-ot.

Ilyen, pirosat termő diófa bárhol, bármikor feltűnhet az országban, akár a Borsod megyei Golopon, Marcinkó Ferencné kertjében is. Igaz, az még fiatal, most kezdett teremni.

Marcinkóné diófájához hasonló lehet a Buzsáki pirosnak nevezett dió fája is, valószínűleg az is egyedi példány. Mindenesetre szép dióbele van.

Békés megyében Major Pál biogazdálkodónak van egy pirosbélű diófája és annak néhány magonca, de azok még nem teremnek.

Ez a piaci kínálat állítólag Csehimindszentről származik:

Vérvörös színű dióbél a Vajdaságból, Újvidékről:

Ehhez a fényképhez egy szerb internetes hirdetési újságból jutottam. Látszik, kereskedelmi méretekben is kapható piros dió.

További külföldi előfordulások:

Ausztria, Graz környéke, 2012. januári felvétel:

A német Moseli piros dió képe ne okozzon tévedést, a fajtaleírás szerint csak 3 cm hosszú.

Kaliforniában is előfordul néhány, Franciaországból származó vörösbelű diót termő fa, például Tom Shasky diófája:

A vörösbélű dió fejlődő termésén már korai zölddió korában is meglátszik, hogy pirosat fog teremni. Ehhez csak félbe kell vágnunk a zölddiót, amint azt Flora Cyclam rendkívüli felvételén látjuk.

Fel

Tovább