Előző-------------------------------- Tartalomhoz----------------------------------- Következő

A CARYA NEMZETSÉG DIÓI

Vázlat:
A Carya-fajok eredete
A Carya-diók közös jegyei
A Carya-diók megismert története
A Carya-diók gazdasági jelentősége
Carya aquatica
Carya cathayensis
Carya cordiformis - Bitternut hickory - Keserű hikori
Carya floridana
Carya glabra
Carya hunanensis
Carya illinoinensis - Pekándió
Carya kweichowensis
Carya laciniosa - Shellbark hickory - Rojtos kérgű hikori
Carya myristiciformis Nutmeg hickory - Szerecsendió-hikori
Carya ovalis
Carya ovata - Shagbark hickory - Fehér hikori
Carya pallida
Carya palmeri
Carya texana
Carya tomentosa - Mockernut hickory - Bolyhos hikori
Carya tonkinensis

A Carya-diók a mi diónk unokatestvérei.

Korábban a Carya nemzetséget Hicoreae-nek is nevezték, mivel a köznyelvben a nemzetség tagjait hikoridióknak mondják.

A tudományos Carya név ógörög eredetű, diót jelent. A mitológia szerint Carya Lakónia királyának, Dionnnak volt a lánya, és Dionízosz isten diófává változtatta.

A Carya-diók északmerikai, kisebb részben kínai eredetűek. Az északamerikaiak kontinens keleti felén, a prériövtől keletre élnek. 17 önálló faj tartozik közéjük, és 12 fajközi hibrid. Többségük diója fogyasztható, némelyik tényleg ízletes, pl. a pekándió.

A jelenleg érvényes tudományos rendszerezés szerint (1978 óta) a Carya nemzetséget három szekcióra osztják:

1. Sinocarya szekció. A kínai Carya-fajok tartoznak ide. Közös vonásuk, hogy csúcsrügyeikről hiányoznak a többi Carya-fajra jellemző rügypikkelyek, továbbá hogy levélkeszéleik simák.
C. cathayensis
C. hunanensis
C. kweichowensis
C. tonkinensis

A kínai Carya-fajok közös kínai neve shan he tao, szabad fordításban hegyi fehér dió.

A második és a harmadik szekcióba az északamerikai Carya-diók tartoznak.

2. Apocarya szekció. Ezeket mondják pekán-hikoriknak.
C. aquatica
C. cordiformis
C. illinoinensis
C. palmeri

3. Carya szekció. Ha mondhatni, ezek az „igazi” hikorik.
C. floridana
C. glabra
C. laciniosa
C. myristiciformis
C. ovalis
C. ovata
C. pallida
C. texana
C. tomentosa

Ha a pekán-hikorik és az igazi hikorik közötti különbséget keressük, annyit találunk, hogy az előbbiek csúcsrügyei legfeljebb hat rügypikkelyt tartalmaznak, amelyek éle tapintható, és nem fedik át egymást. Az igazi hikorik csúcsrügyén 6-12, egymást átfedő rügypikkely van. A botanikusok a rügypikkelyek számát a hideghez való alkalmazkodással magyarázzák.

Hikori-fajok téli rügyei Ohio-ból (C. laciniosa, cordiformis, glabra, tomentosa, ovata):

A további eltérések csak segéd-fogódzót adnak a fajcsoportok elkülönítéséhez, de nem mérvadóak. A pekán-hikorik levélkéinek száma 5-13, az igaziaké 5-9. A pekánok kopáncsán több „szárny” van. Ha dióikat keresztbevágjuk, az igazi hikoriknak nincs dupla fala vagy belső gerince, ami a dió alapjánál négy részre osztaná a belet. Bár ez a pekándiónál sincs meg. Az ázsiai Caryáknál is hiányzik a belső, dupla fal. Végül az összes pekán-hikori diploid (n=16) kromoszómaszámú, az igaziak diploidok vagy tetraploidok (n=32).

Barkavirágzat és nővirág:

A Carya-diók rajzos áttekintése 1873-ból:

Három Carya-faj diója Washington állam erdőiből: C. tomentosa, C. cordiformis, C. glabra.

A Carya-fajok eredete

A Carya-fajok eredetéről röviden annyit, hogy a diófélék családjának többi tagjaitól való elkülönülésük 70 millió évvel ez előtt történhetett meg, a többi diófélével átmeneti állapotot mutató maradványok ebből az időszakból kerültek elő. 50 millió évvel ezelőtti maradványok Eurázsiából ugyanúgy felszínre kerültek, mint Észak-Amerikából.

Paleocén-kori, vagyis 55-65 millió éves az általam legősibbnek ismert Carya-kövület, a ma is élő Carya glabra levele (jobbra).

Az első felismerhető Carya diótermés 34 millió éves, Coloradóban találták meg. 20 millió éves Carya-maradványokat ugyanúgy megtaláltak Európában, Németország területén, mint Kínában. Azt mondják, a Carya-nemzetség Amerikában különült el a többi dióféléktől, és terjedt vissza Ázsiába a Bering-hídon át.

A harmadidőszakban a Carya-diók nagy létszámban tenyésztek az egész északi féltekén. Nemcsak Európában - például a Spitzbergákon, - hanem Szibériában és Grönlandon is. Eocén-kori fosszilis maradványaik Budapesten is megtalálhatók, a Kis-Svábhegyen. Erről a leletről így ír a Révai lexikon:

"Ritka jelenséget tárt elénk az a diómag, a mely domborzati-kőmag gyanánt maradt fenn. Az érdekes lelet tisztátalan mészkőből származik, míg a héj csak üreges lenyomat képében maradt hátra. Ilyen megkövesedett diómaradványok, különösen a Carya ventricosa Brgt. (Unger) gyümölcsei, találhatók a budai Kis-Svábhegy felső eoczénkorú meszében."

A Francia Középhegységben, a Massif Centralban, közelebbről a Puy-de-Dôme megyei Bussieres-ben oligocén-kori Carya-faanyagot találtak.

Sokkal fiatalabb, mindössze 12-13 millió éves, miocén-kori az erdőbényei Carya-levéllenyomat, ami mészkőrétegben maradt ránk. Eredetiben a Magyar Természettudományi Múzeumban tanulmányozható (képe jobbra).

A felső pliocén időszakából, talán 2-5 millió évvel előttünk, meglehetősen sok diópollen került elő, a Carya-fajok pollenje, Itáliában. Ekkor ott a klíma melegebb, csapadékosabb volt.

A Carya fajok Európában 2 millió évvel ezelőtt, a Pleisztocén korban haltak ki, az eljegesedés miatt - írják amerikai botanikusok. De mi itt élünk Európában, valamivel jobban tudjuk. Nem haltak ki teljesen, hanem délebbre szorultak vissza. Az interglaciális szünetekben, konkrétan például a Mindel-Riss interglaciális alatt (250.000-230.000 éve) a nedvesebb periódusokban újból megjelentek a lombhullató erdők is, bennük a hikoridió, továbbá a később tárgyalandó szárnyasdió. Persze, a vége az lett, hogy nálunk mégis kihaltak. Miután legalább hét interglaciális szünetet éltek le nálunk.

Ugyanekkor, a jégkorszakok többszázezer éve alatt Amerikában is erősen lecsökkent a Carya-fajok száma. Amerika nyugati részéről ekkor tűntek el, a nyugati part- és hegyvidéket azóta se foglalták vissza.

Ha tehát jelenleg a pekán- és hikoridiókat nem tekintjük hazai őshonos fajoknak, az a mi hibánk. Mi jöttünk későn, ők a legszerényebb számítás szerint is 35-40 millió évet éltek itt, mi meg talán ezret. Közvetlenül azelőtt tűntek el, hogy mi megjelentünk a Kárpát-medencében. (Talán hallották, hogy jövünk.)

Érdekesség, hogy a korábbi Carya-dió maradványok vékonyabb héjúak voltak a maiaknál, és a héj belső, második fala is hiányzott. A héj vastagodása időben egybeesik a rágcsálófélék, például a mókusfélék nagyobb elterjedésével, a héj-vastagodás mintegy védekezést jelent a diótermések számára. Ebből a fejlődési trendből a pekándió képez kivételt, amely megtartotta a héj vékony jellegét, és hiányzik a másodlagos belső fal. Bár az is lehet, hogy a többezer éves emberi beavatkozás, szelektálás eredményezte az ember számára kedvezőbb vékonyhéjú formák terjedését.

További észrevétel a Carya-diók fejlődésével kapcsolatban, hogy a jelenlegi diploid kromoszómaszámmal (n=16) szemben korábban 8 kromoszómával rendelkezhettek a diófélék, a kromoszómaszám duplázódása a hibridizáció eredménye lehet.

A Carya-diók közös jegyei

Függőlegesen feltörekvő, hengeres koronájú nagy fák. (Persze, ha van elég helyük kifejlődni.) Fejlett, erős főgyökerük biztosan horgonyozza őket a legkülönbözőbb (homokos, mocsaras, stb.) talajokban is. A Caryák erősen vízigényesek, a talaj bizonyos fokú nedvességét egész évben igénylik.

Vesszőik, vékonyabb ágaik úgy különböztethetők meg a Juglans diók hajtásaitól, hogy a Caryák fabele sima, a Juglansoké rekeszes.

Néhány Carya-diófa téli rügye:

Páratlanul összetett leveleik fűrészes szélű, lándzsás, hegyes levélkékből állnak, amelyek megdörzsölve kellemes, aromás illatot adnak. A levélkék száma 5-21. A kínai Caryák levele simaszélű.

A Carya-diók - mint a diófélék családjának valamennyi tagja - egylakiak. Hím- és nővirágaik különböző módon helyezkednek el, ugyanazon a fán. 7-8 cm hosszú karcsú, csüngő porzós barkáik egy vagy két pár, szembenálló, pikkelyes rügyből fejlődnek, a hajtásrügyek kibomlásával egy időben. Rügyenként három barka fejlődik. A három barka a nemzetség közös jellegzetessége, elkülöníti őket a család többi nemzetségétől.

Nővirágaik aprók, nem feltűnőek. A tárgyévi hajtás végén álló nővirág-füzérek (mondják peceknek, tüskének is) 2-20 virágot tartalmaznak. A bibe kétágú, röviden ülő, szemölcsös.

A hím- és a nővirágok ugyanazon a fán eltérő időben nyílnak. Így biztosítják az idegen megporzást (heterozigota-hatást), ami az utódnövények életképessége, ellenállóképessége szempontjából fontos. A Juglans-fajokhoz hasonlóan beporzás nélküli (apomiktikus) terméshozás is létezik a Carya-dióknál.

Diójuk ősszel érik, kerek, vagy ovális, vaskos kopánccsal, ami a varratok mentén többé-kevésbé 4 lebenyre hasad, a fajtól és a genotípustól függően. A kopáncs hasadási módja is megkülönböztető jegyet jelent a Juglans diókhoz képest, a Caryáké szabályosan hasad, a Juglansoké szabálytalanul vagy sehogy sem. A kínai dió (Annamocarya) kopáncsa pedig 4-9 lebenyre.

A termés kopánccsal vagy anélkül hullik. Csonthéjuk sima vagy szögletes. A kopáncs nélküli diótermés alapján is megkülönböztethetők a Juglans dióktól, mert míg a Juglansoknak nincs, a Caryáknak jellemző alapi plexusuk van. Az alapi plexust sokáig nem tudtam, hogy micsoda, amíg a mellékelt képre rá nem bukkantam.

A Carya-fák gyümölcstermése ciklikus tendenciát követ.

A Caryák közeli rokonok. Rengeteg fajközi hibridjük ismert. Természetes úton olyan helyeken hibridizálódnak, ahol a Carya-fajok elterjedési területe átfedi egymást. A közeli rokonság az amerikai és a kínai Caryák csoportjai között is fennáll. Például a pekándió jól porozza a kínai hikorit (C. cathayensis), és néha hibridek is létrejönnek. De a kínai hikoridió termésének méretén, formáján is meglátni, ha a beporzást a pekándió végezte.

Az emberi úton létrehozott hibridek száma is igen nagy. A hibridekre most nem térek ki, csak a hikoridiók termeszthetőségének fejezetében. Ugyancsak mellőzöm a Carya-fajok tudományos szinonímáinak felsorolását, vagyis hogy hogyan nevezték ezeket a diófajokat korábban, mert csak a felsorolás másfél oldalt tenne ki, és azok a nevek ma már nem használatosak. Ugyanakkor a tudományos világ, a botanika fejlődése sem áll meg, új nevekkel is találkozunk.

Az amerikai Caryák zömmel erdőalkotó fák, olyan értelemben, hogy olyan erdőkben élnek, amelyek vagy vegyes állományúak, vagy más fafaj az erdőalkotó.

A talaj minősége iránt igényesek. Megfigyelték, hogy az egyes Carya-fajok minél inkább nem a számukra optimális klíma alatt élnek, a talaj minősége iránt annál igényesebbek. Ez is okozza, hogy a Carya-fákat nem összefüggő, nagy területű erdőkben találjuk, hanem szétszórtan, a legjobb minőségű talajokon, a vízfolyások melletti öntéstalajokon.

A Carya-diófák az északamerikai és az ázsiai ökoszisztéma szerves részét képezik. Beilleszkednek a helyi erdőtársulásokba, elegyes erdőket alkotnak más fafajokkal. Diótermésüket az erdőlakó állatok fogyasztják. A következő kép a talajra hullott érett Carya-diót mutat, amelynek kopáncsa az eséstől vált le, így a dió az erdei állatok számára hozzáférhető.

A Carya-diók megismert története

Feltétlenül szólni kell viszont a Caryák eddig megismert történetéről, már ami az emberi történelem időszakára esik.

A legkorábbi, ember által használt hikoridió-maradvány Texasból, a Baker-barlangi ásatásokból került elő, i.e. 6100-ból, az emberi maradványok között pekándió levelét és termését is megtalálták. És ettől kezdve az európaiak megjelenéséig a pekándió-fogyasztás folyamatos lehetett az indiánok körében, hiszen ebben a körzetben az európaiak megjelenését közvetlenül megelőzően, 1650-ből származó leletek ugyanúgy kimutatták hikoridió (és Juglans-dió) fogyasztását.

Az európai felfedezők első feljegyzései ugyancsak tartalmaznak hikoridió-fogyasztással kapcsolatos információkat. Strachey 1612-ből származó beszámolója szerint a jelenlegi Virginia állam területén élt „powhatan” indiánok halál-mítoszában a hikoridió komoly szerepet játszott. Az indiánok a szellemeknek kukoricamáléból és „pokahichary”-nak nevezett italból szolgáltak fel, hogy a halott szelleme nyugodtan utazhasson a felkelő naphoz. (Ennek a „pokahichary”-nak a készítéséhez használtak tört hikoridió belet, vízzel keverve.) Ez a szertartás mutatja a hikoridió régi, megbecsült helyét az indián tradíciókban.

A hikoridióról Cabeza de Vaca számolt be elsőként Európában, 1533-ban. Leírta, hogy Texasban, a Guadalupe folyónál a hikoridió évente váltakozóan terem. (Ezt a tulajdonságát, a terméskihagyást azóta is megtartotta.) Ugyancsak Cabeza de Vaca írja, hogy amikor a Colorado folyó alsó szakaszánál utazott a mariame indiánok területén, kísérői megálltak egy napra „diót enni”. Ez a dió kisméretű volt. Azt írja, akkora, mint a korabeli dió Galíciában (természetesen a spanyolországi Galíciában). A diófák számosak és igen nagyok voltak. Leírja, hogy télen ezek az indiánok két hónapon át semmi mást nem ettek, csak diót.

Megjegyzem, a spanyol felfedezők óta hívják a jelenlegi Texas állam két folyóját is spanyolul dióra utaló néven: Nueces (dió) és Nogales (diófák).

A hikoridió olajáról Hernando de Soto számolt be elsőnek, aki 1539 és 1542 között a jelenlegi USA délkeleti területein az indiánok körében nagyarányú dióolaj-előállítást és fogyasztást tapasztalt, úgy hikoridióból, mint Juglans-dióból. Mindkettőt használták konyhai használatra ugyanúgy, mint gyógyászati célra. Mint írja, ajánlatos, jó szer fájdalmakra, hascsikarásra.

1771-ben Bossu arról számol be, hogy az indiánok a palacsintájukat dióolajban sütötték. 1792-ben W. Bartram „régi, művelt hikori-mezőkről” beszél, a mai Georgia állam területéről. Leírja, hogy egyes indián diótermelők többezer bushel (1 bushel=35-36 kg) hikoridiót tároltak otthon. A dióolajat úgy állították elő, hogy a darabokra tört dióbélből forró vízzel nyerték ki az olajat, majd finom szűrőn (szitán) szűrték át a masszát, és a szitán fennmaradó finom, tejszínszerű, hikoritejnek nevezett édes krémet használták fel, különösen kukoricalepények készítéséhez.

Más, korai feljegyzések szerint az indiánok a dióbelet magában is fogyasztották, italt is csináltak belőle (Lawson 1714, Romans 1775). Talán nem érdektelen, hogy Ázsia népei, főleg a kínaiak is hasonló módon fogyasztották a Carya-diókat (Louis, 1921).

Nagyon jó íjakat készítettek az indiánok a hikoridiók fájából. Ezt a korai európai betelepülők szó szerint a saját bőrükön is tapasztalhatták. Kéziszerszámokat is készítettek belőle (du Pratz 1763).

A chippewa indiánok a C. tomentosa-t gyógynövényként is hasznosították. A fiatal dióhajtásokat görcsök ellen alkalmazták.

A Carya-diók jelentőségét mutatja, hogy azoknak az indián törzseknek, amelyek területén nem fordultak elő Carya-féle diók, szintén megvoltak a saját szavaik a különböző Carya-fákra és diókra. A „hikori” elnevezés, amint a pokahichary ital neve is utal rá, indián eredetű, ami több indián nyelvben is (powcohocora, pocohiquara, powhigwara neveken) használatos volt, a betelepült európaiak is innen vették át a Carya-fajok összefoglaló nevét. Az algonkinok nyelvén a hikoridiók neve pawcohiccora volt, ami olajos dióbelet jelentett.

A Caryák közül a leginkább hasznosított dió, a pekándió neve is indián eredetű, eredeti jelentése minden, nehezen, csak eszközzel (kővel, kalapáccsal) törhető héjas termésre vonatkozott, pl. így hívták a chippewa indiánok is: paccan, pagan, többes számban paganag. A Mississippi mentén élő algonkin indiánok nyelvén a pekán szó ezt jelenti: „kézzel törhetetlen dió”. Francia felfedezők a Mississippi mentén élő indiánoknál betűzték le a pekándió nevét, francia írással „pecanes”, ill. „pacanes” néven. Spanyol felfedezők pedig „pacanos” formában rögzítették. Az angol nyelvű „pecan” Webster 1773-as szótárában rögzült jelenlegi formájában.

A pekándió jelentőségét a Kolumbusz előtti északamerikai indiánok életében, táplálkozásában nem lehet eltúlozni. Északamerika nagy részén a telek hosszúak, kemények. Tudjuk, az északamerikai indiánok nem voltak földművelők, nem termesztettek télre elraktározható növényeket, gabonaféléket. Teljesen a vadászat sikerétől függött, hogy télen ehettek-e egyáltalán. Egyedül a pekándió (és kisebb részben más hikoridiók, amerikai gesztenye, némi tölgymakk) állt téli készletként rendelkezésre. A pekándió könnyen begyűjthető, hosszan tárolható. Hónapokat ki lehetett rajta húzni.

Nem csoda, hogy az indián szálláshelyek környékén a pekándiófák megtalálhatók voltak.

A pekándió az indiánok csereeszköze is volt. Azok a törzsek, amelyeknek nem volt (elég) pekándiójuk, dohányt, pipát, prémeket, kőszerszámokat adtak érte.

Talán nem véletlen, hogy a pekándió a Mississippi hatalmas vízgyűjtő területén terjedt észak felé, mindenhova, ahova a korabeli legkorszerűbb szállítójárművel, a kenuval el lehetett jutni.

Az amerikai hikoridiókkal ellentétben az ázsiai Carya-fajok történelme - szerintem - feldolgozhatatlan. Azok mindig is fontos élelemforrást jelentettek a termőhelyükön élő népeknek, elsősorban a kínaiaknak. Annyira természetes ennivaló évezredek óta, hogy említést se tettek róla.

A Carya-diók gazdasági jelentősége

Diótermelési, étkezési és faanyagtermelési értékük a legnagyobb. A fajok egy része keserű, csípős ízű diót terem, de a pekándió mellett másik 6-7 Carya-diónak ugyanolyan tápláló, egészséges, értékes dióbele van, mint a mi diónknak. Ugyanúgy használhatók süteményekbe és változatos más ételekbe, mint a közönséges dió. A régi indiánok a hikoridiók olajából vajszerű ételt készítettek, amit ételek sűrítésére, ízesítésére használtak.

A Carya-diók közül a pekándiónak van a legnagyobb gazdasági jelentősége, az USA-ban az éves pekándiótermés 125.000 t körül van, 260 millió dollár körüli értékben.

A C. ovata a második, legelterjedtebben termesztett Carya-dió. Ezeken kívül még a C. laciniosa érdemel figyelmet a diótermelés szempontjából. Hasznosíthatóságukat erősen korlátozza az igen késői, több mint tíz éves termőre fordulás, valamint a rendkívül szakaszos, alacsony termés. Három évente várható 20-50 kg héjas termés kifejlett fánként. Gondot okoz, hogy a természetes, szórt állású fákhoz képest „monokultúrában” igen erős a gomba- és rovarfertőzés veszélye.

E legutóbbi probléma megoldására irányulnak jelenleg is génmanipulációs kísérletek, betegség-ellenálló fajták előállítására.

Hikoridió-bél. Látszatra a mi diónk belére hasonlít, de mérete még a pekándióénál is kisebb.

A hikoridiók kedvelői a diótermés héjából szeleteléssel természetes ékszereket is készítenek.

Mindegyik faj értékes fatermelési szempontból is, azonban a fák nagy mérete a kertészeti, diótermelési célok elérését hátráltatja. (Hasonló a probléma, mint a közönséges diónál.) A hikorifák értéke lehet a telepítések fő szempontja, és a diótermés másodlagos cél lehet. A jelen állapotban éppen a faanyag magas ára vezetett a hikori-állományok megritkulásához.

Az ázsiai Carya-fajok közül a kínai, a hunani, a kujcsoui (C. kweichowensis) és a tonkini dió termését fogyasztják. Közülük csak a kujcsoui dióból vannak - nagyobb kiterjedésű - ültetvények, a hasonnevű kínai tartományban, Guizhouban. A tonkini dió talán még nagyobb területen és nagyobb mennyiségben terem, de nem ültetvényben, hanem az erdős hegyoldalakban, amelyek más mezőgazdasági, kertészeti kultúrával már nem hasznosíthatók. A Kínában termő hikoridiók termése jelentős árualapot ad.

A kínai és a tonkini dió belét dióolaj-forrásként is számon tartják. Olajuk kedvező, egészséges olajsav-összetétele biztató perspektívát nyit termesztésük felkarolására, mert fizetőképes kereslet lenne rá a fejlett országokban is, nemcsak Kínában.

Díszfaként is számításba jönnek. Hikorifa ősszel:

Környezeti értékükön, látképi szépségükön kívül faanyaguk is értékes.

A hikorifák anyaga a porózus, mégis vastag falú edénynyalábok miatt erős, rugalmas. Különösen alkalmas kéziszerszámok (pl. baltanyelek) készítésére. Felhasználásuk sokoldalú. Az automobilizmus ideje előtt Európában - nálunk is - a drágább hintók aljrészeit hikorifából készítették.

Néhány mai példa, mi készül hikorifából: sílécek, tornaszerek (pl. felemás korlát), tornacsarnokok padlózata, görkorcsolyapályák, húsvágó tőkék, falburkolatok, raklapok, létrák. Bútort és hangszert is készítenek belőle, pl. zongorát. A legapróbb, maradék faanyagokból tipli készül. Hulladékanyagát húsok, sajtok füstölésére használják, rendkívül kellemes aromája miatt.

Parkettának kiváló a hikoridiók faanyaga, mert világos színe nagyon barátságossá teszi. Idővel kissé sötétül, de minőségét jól megtartja, mint a következő két, már idős hikoriparketta:

A faanyagot viszonylag nehéz ragasztani, de rendkívül jól szögelhető.

Hikorifa-anyag nehezen szerezhető be. Általában szép, világos színű.

A Carya-fák kérgéből üzemi méretekben is készítenek diószirupot, de házilag is elkészíthető. Az alapanyag a fa kérgének, példánkban a C. ovata, fehér hikori fa kérgének leváló, levágható darabjai, amelyek a fa növekedésével amúgy is elvesztésre vannak ítélve. De vigyázzunk, a fiatal kérget ne bontsuk meg, annak feladata a farontó rovarok távoltartása. Az is jó, ha a fa alól szedünk össze már levált kéregdarabokat.

Akár negyedkilónyi kéreg is elég. Mossuk meg, kefével alaposan dörzsöljük át, tiszta, folyó vízben. Minden rovart, homokot, stb. el kell távolítani. Semmilyen mosószert nem szabad használni. Addig keféljük, amíg a kéregdarabok külső felülete szürkés, majd zöldes, a belső pedig vörösbarna árnyalatot nem kap. Közben melegítsük elő a sütőt 200 C°-ra.

Vágjuk a tiszta kéregdarabokat kezelhető méretű darabokra, mondjuk húszcentisekre. "Pörköljük" meg a kéregdarabokat sütőlapon, rácson, vagy más felületen. Ha a kéregdarabok nedvesek, nem baj, a víz kigőzöl belőlük. A pörkölés 10-15 percig tarthat. Néhány perc után már kellemes hikoridió-illatot érezhetünk. Kicsit füstös, kicsit "fűszeres". Most már tartsuk a szemünket a kéregdarabokon, hamarosan aranybarna tónust kapnak. Vigyázzunk, ne égjenek meg, mert akkor a szirup égett ízű lesz. Mielőtt megégne, vegyük ki, és hagyjuk lehűlni.

Lehűlés után öntsük föl annyi vízzel, ami ellepi, és forraljuk, inkább csak lassú tűzön pároljuk 20-25 percig, amíg enyhén borostyánszínű "teát" nem kapunk. A párolás azért jobb az erős forralásnál, mert kevesebb csersav oldódik ki a kéregből, jobb lesz az íze, nem nyomja el azokat az aromaanyagokat, amiket tulajdonképpen keresünk.

Most már kiszedhetjük a kérget, és sűrítsük be a levet egynegyedére.

Melegen adjunk hozzá sok cukrot, kétszer annyit, mint amennyi az eddigi "teánk". Forraljuk fel, oldjuk fel a cukrot, így érjük el a szirupos konzisztenciát.

Kihűlés után palackozzuk. Ugyanúgy használhatjuk, mint a juharszirupot, vagyis nagyon sokoldalúan. Süteményekbe, vagy akármihez.

A hikoridiókból ugyanúgy készíthető diófesték, mint a mi diónkból. Az ilyen festékkel festett kosarak meglehetősen drágák, ezért a három kosárért több mint százezer forintot kéne fizetnünk. Ez az igazi gazdasági jelentőség! Hát, ha lenne rá pénzünk. De lehet, hogy akkor se. Jobb ötletem van. Ne vegyünk, hanem áruljunk ilyen kosarakat. Nem, ez se jó. Nem venné senki.

Most egyenként tekintjük át a Carya-fajokat.

Fel
Tovább